Szemelvények a barlangi búvárkodás történelméből – Fontaine de Vaucluse

Új sorozatunk indító témája nem véletlenül esett erre a forrásra, ugyanis erről a helyről maradt fenn az első dokumentált barlangi merülés.

440px-Fontainedev
Szárazság idején

Mindig is kíváncsiság tárgya volt a nagy, tisztavízű és hívogató Vaucluse-forrás, Franciaország déli részén. Edouard Alfred Martel, a modern szpeleológia atyja úgy vélte, hogy ez a legerőteljesebb forrás a Földön. Valószínűleg nem tévedett, mert az éves 630 millió köbméter vízhozamú forrás Franciaország legnagyobbja, és bár csak az ötödik a világon, de ennek a mennyiségnek a nagy részét 5 hét alatt produkálja minden év márciusa környékén, azonkívül csak egy kis, állandó vízhozammal táplálja a Sorgue folyócskát – de azt még a legnagyobb szárazság idején is. Az érdekesség magyarázatára a legegyszerűbb elmélet az, hogy valahol a föld mélyén egy hatalmas víztározóban összegyűlik a víz, és egy bizonyos pontot elérve, kiszívódik, mint egy wc-tartályból. Az elmélet gyenge pontja, hogy az esőzések mennyisége egyáltalán nem változtat azon, hogy a vízkitörések emberemlékezet óta menetrendszerűen, mindig, csak és kizárólag márciusban történnek.

Áradás idején
Áradás idején

1878 márciusában Nello Otonelli a Standard Felszerelést (felszínről táplált nehézbúvár felszerelés) használva 23 méter mélyre süllyedt. Otonelli próbálkozása sokáig követő nélkül maradt. 1938-ban egy bizonyos Señor Négri hatalmas felhajtás keretében merült 28 méteres mélységig, szintén a Standard Felszerelést használva, de felszerelése nem tette lehetővé a további kutatást.

Az első önálló légzőkészülékkel történő merülést, még tengerészként, a Francia Tengeri Kutatások Hivatala keretein belül nem más, mint maga Cousteau és csapata hajtotta végre 1946-ban. A merüléshez a fél falu kivonult bámészkodni. Még a pap is eljött, hogy kéznél legyen ha szükséges…

Előszőr kötelet dobtak le, egy nehezékkel a végén, hogy az legyen a vezetőjük. Cousteau és Dumas kezdték a merülést. Egymáshoz kötötték magukat, mint az alpinisták, és jó sok súlyt pakoltak magukra, hogy biztosabban álljanak a lábukon. Megegyeztek a felszíniekkel, hogy a nehezék kötelén egy rántás: megfeszíteni a kötelet, három rántás: utána engedni, hat rántás: vészjelzés, felhúzni amilyen gyorsan csak lehet.

Túlsúlyozva, ahogy próbálták fékezni a süllyedést, véletlenül kőgörgetegeket indítottak be és lezuhantak. Hirtelen 30 méter mélyen találták magukat, de Dumas csak gurult tovább. A járat is egyre meredekebb lett, és a szokásosnál is súlyossabb narkózis és rosszullét lett úrrá a búvárokon. Dumas búvárruhája is kezdett feltöltődni vízzel. A mélységmérő 46 métert mutatva berepedt, ami azt jelentette, hogy annál már mélyebben voltak. Cousteau próbált feljebb úszni, hogy a boltozatot követve kijussanak, de lehetetlen volt, mert a hozzákötött, túlsúlyozott és feltöltődőtt ruhájú Dumas, mint egy horgony húzta vissza. Dumas – akire jobban hatott a narkózis – szájából kicsúszott a csutora, amit csak nagynehezen tudott visszatenni, szinte teljesen kimerült. Valahogy rátaláltak a nehezékre és a felvezető kötélre. Cousteau elkezdett mászni rajta, de az esetlen mozdulatokat a felszín úgy értelmezte: adj még kötelet! Vagy száz méter kötél ereszkedett le és halmozódott fel a lejtős oldalfalon. Elkeseredésében megkísérelt saját erejéből felmászni a meredek falon, de Dumas súlya húzta visszafelé. Hiába próbálta, a laza kötélen teljesen elveszett minden, a felszín felé indított vészjelzés. Épp amikor Cousteau elhatározásra jutott és megragadta tőrét, hogy levágja magáról Dumas-t, a fentieken rossz érzés lett úrrá és saját szakállukra úgy döntöttek, hogy kihúzzák a kötelet. Megmenekültek.

fontaine55
Cousteau és csapata 1955-ben a forrásnál

A második csoport merülése is hasonló zűrzavarokkal volt tarkított, és hasonló extrém bódultságról számoltak be a búvárok. Később fény derült a szokatlan rosszullét okára: a palackokat töltő kompresszor beszívta az azt működtető motor kipufogó gázát. Cousetau később úgy jellemezte ezt a kalandot, hogy csapatának legrosszabb élménye volt az 5000 merülésükből. Talán ez is közrejátszott abban, hogy később elsődlegesen tengeri kutatásokra fókuszáltak és nem nagyon foglalkoztak barlangi merülésekkel. 1955-ben azonban mégis visszatértek és most már sikeresebben, a búvárok 74 méteres mélységet értek el, de még mindig nem volt nyoma a fenéknek, viszont felfedeztek oldaljáratokat.

A Francia Tengeri Kutatások Hivatala 1967-ben újra próbálkozott, amikor egy Telenaut készülékkel (távírányított, képet is szolgáltató robot) 106 méteres mélységet értek el, de a kamera mutatta, hogy a mélység még folytatódik. A titok nem került megoldásra, annak ellenére, hogy éveken keresztül, rengeteg, tapasztalt, jól felszerelt búvár ostromolta a forrást. Így volt ez 1981-ig.

Claude Touloumdjian végre engedélyt kapott a kutatásra, és a Comex búvárvállalat támogatásával kezdett bele a merülésbe. A merülés során felfedezte, hogy valaki már betett egy kötelet kb. 143 méteres mélységig. A kötél berakója nem volt más, mint a híres német felfedező: Jochen Hasenmayer, aki titokban merülte meg a helyet, amivel egyébként új mélységi rekordot is beállított. Nem sokat tudni erről a merülésről, csak annyit, hogy Hasenmayer egy maga által tervezett újralégzőt használt. Touloumdjian felszínről táplált készülékkel merült és csak egy vészhelyzeti szettet vitt magával. Természetesen csakazértis továbbvitte a kötelet (később kiderült, hogy csak 153 méterig), de a fenék még mindig nem látszódott.

WEBBOARD-2f1268ace50
Hasenmayer és a “könnyűbúvár” felszerelése

Hasenmayer továbbra sem kapott engedélyt a merülésekre, de titokban újra visszatért 1983-ban. Egy éjszaka során, kizárólag a felesége segítségével, 400 kilónyi felszereléssel, 205 méterre merült. Annak ellenére, hogy korábban újralégzőt használt, úgy ítélte meg, hogy biztonságosabb nyílt rendszerrel továbbmenni. Hátára 4 db 20 literes palackot tett, és még további ötöt húzott egy speciális, erre a célra épített “palackhúzó hajón”. Műszerek garmadát vitte magával és még egy kamerát is, hogy dokumentálja az eseményt. Titok, hogy milyen gázokat használt. A 9 óráig tartó merülésen ő fedezte fel, hogy Touloumdjian kötele csak 153 méterig ment. De az aljzat még mindig nem volt sehol.

4
A barlang fantáziarajza

Hasenmayer próbálkozása az emberi teljesítőképesség és a korszak technikai lehetőségeinek a határát súrolta. Innen már a technológia vette át a szerepet. A Regie Renault de Cleon vállalat kifejezetten erre a helyre épített berendezése a “Sorgonaute” még ebben az évben 245 méteres mélységet ért el, de mivel az irányítókábel csak 400 méteres volt, nem jutott tovább. Az utolsó rögzített képek szerint még mindig nem látszódott a fenék. 1984-ben a csoport visszatért hosszabb kábellel, de a próbálkozás kudarcba fulladt, mivel egy robbanás tönkretette a hajtómotort, és emiatt elvesztették a kapcsolatot a készülékkel.

1985-ben egy Modexa ROV-val (távirányítású búvárjármű) végül elérték a feneket 315 méteres mélységben, de a továbbjutást hatalmas sziklák zárták el. Ez a mélység jóval a tengerszint alatt van. 1998-ben, a még mai is aktív búvár, Pascal Barnabe (aki egyébként sokáig tarotta a 330 méteres mélységi rekordot) 250 méteres mélységbe merült itt.

A Cousteau-csapat által felfedezett oldaljáratokat 2004-ben kutatták fel.

Bár voltak a világ más részein mélyebb merülések, de itt a víz hőmérséklete csak 12 Celsius fok, ami összehasonlíthatatlanul megnehezíti a próbálkozásokat, mint a melegebb területeken végrehajtott hasonló merülések. Az, hogy folytatódik-e a barlang a 300 méteres mélységben, azt még a mai napig is homály fedi.

Források:

Cousteau – Dumas: A csend világ (Gondolat kiadó, 1958)

Martyn Farr: The Darkness Beckons (Diamond Books, 2003)

és más internetes cikkek