QUEST – The Journal of Global Underwater Explorers Vol.12/ No. 2
SUBMARINE búvármagazin – XIII. évf. 55.szám – 18.oldal
Nemrégiben hallottam, hogy Szilágyi Zsolt az első magyar GUE oktató (SUB IX. évfolyam 4. szám) egy újabb lépést tett a GUE rendkívül nehéz oktatói ranglistáján, és Cave1-es oktatói fokozatot szerzett. Az ehhez vezető útról kérdeztem.
SM: Előszőr is gratulálok, de mit is jelent pontosan ez a fokozat?
Sz. Zs: Köszönöm, mondhatom hosszú évek fáradtságos munkája hozta meg a gyümölcsét. Hogy mit is jelent? Egy kicsit messzebbről kezdeném. Biztos vagyok benne, hogy a GUE nevet már sokan hallották, és közismert, hogy szigorú, magas színvonalú képzéseket nyújt, de valószínűleg nem sokan tudják, valójában mit is takarnak ezek a tanfolyamok. Amikor megpróbálok az érdeklődőknek beszélni róla, sokszor van olyan érzésem, mintha a szerelemről próbálnék mesélni olyan embereknek, akik még sosem voltak szerelmesek. Először mindezt át kell élni. Mindenesetre sokat mond, hogy jelenleg én vagyok a 12. barlangi oktatója a GUE-nak az egész világon.
SM: Mégis mitől más a GUE, mint a többi oktatási rendszer?
Sz. Zs: Először is a GUE nem egy oktatási rendszer, hanem egy búvárszervezet, amely céljai eléréséhez búvárokat képez. A képzési rendszerekkel összehasonlítva kategóriákkal szigorúbb szabványokat alakított ki. De a lényeg nem itt van, hiszen írásos formában máshol is találhatók jól összerakott szabványok, hanem abban, hogy az oktatók nagyon erős kontroll alatt vannak, hogy be is tartsák ezeket a szabványokat. Ráadásul mi, oktatók, speciálisan vagyunk “idomítva”.
SM: Mit értesz ez alatt?
Sz. Zs: A kezdő szintű (Fundamentals Oktató) után már nem léteznek klasszikus értelemben vett oktatói tanfolyamok, hanem a képzés mentorálási formában zajlik. Az oktatójelöltek rátapadnak egy-két, esetleg három vezető oktatóra és az ő éles tanfolyamaikon, igazi hallgatókon gyakorolnak, tanulnak, szereznek oktatási tapasztalatot.
Submarine: Mindez mennyi időt ölel fel?
Sz. Zs: Ez nincs kőbe vésve, a jelöltön múlik minden. A gyakorlat azt mutatja, hogy a Cave1-es oktatói szint esetében ez jellemzően 10-15 tanfolyami gyakornokságot jelent, de tudok ennél többről is. Nálam ez a szám 12 volt és három év alatt teljesítettem őket. E gyakornokságok alatt több mint 150 barlangi és 50 nyíltvízi tanfolyamos merülést hajtottam végre, és el kellett érnem, hogy a trénereim vizsgázásra alkalmasnak találjanak, majd ezt követően egy vizsgabiztosnál – aki nem lehetett olyan személy, akinél gyakornokoskodtam – egy komplett, éles tanfolyam leadásával kellett levizsgáznom. A GUE-nál nem szokás az egyhetes “zero to hero” oktatói tanfolyam, főleg nem a barlangi oktatóknál. A jelölteknél alapvető elvárás, hogy a tananyagot ismerjék, és jó barlangi búvárok legyenek. Az oktató-képzés apróságok mellett három fő területre összpontosul. Az első a prezentációs technikák fejlesztése, a második a merülésvezetés, a harmadik meg a merülések utáni értékelések tartása – természetesen minden angol nyelven.
SM: Van-e ezeknek valami speciális technikájuk?
Sz. Zs: Van bizony. Vegyük például a merüléseket. Az oktatók végig “lopakodó üzemmódban” merülnek, azaz lekapcsolt lámpával, a hallgatók látóterén kívülre helyezkednek el, hogy jól megfigyelhessék a csapat mozgását, kommunikációját és a szimulált meghibásodásokra a reakciókat. Ez azért van, mert nem arra vagyunk kiváncsiak, hogy a tanulók miként merülnek egy tapasztaltabb búvár társaságában, hanem arra, hogy ők magukban miként viselkednek az egyes, meglepetésszerűen kialakított szituációkban. A gyakornokságok alatt megtanultam a merüléseket úgy felépíteni, hogy a tanulók lehetőleg mindig olyan helyzetekbe kerüljenek, amelyeket még a merülés előtt elterveztem, anélkül, hogy aktív kommunikációval egyszer is beavatkoznék a tevékenységükbe. De talán az oktatói felkészülés szempontjából jóval nehezebb a merülés utáni értékelések elsajátítása volt. Nem ritka, hogy ezek az értékelések ugyanolyan hosszúak, mint maguk a merülések. Az oktató vezetésével a tanulók időrendben felidézik a merülés minden egyes pillanatát, és közösen átbeszélik, hogy mikor, mi történt. Az oktató pedig személyre szabott őszinte tanácsokkal segíti az egyes hallgatókat a legnagyobb hiányosságaik fejlesztésében merülésről-merülésre. Emlékszem az első néhány gyakornokságomra: nagyon nehéz volt egy kb 50-60 perces merülés minden egyes pillanatára úgy visszaemlékezni, hogy tanulónként egyesével és csoportban is tudjam értékelni őket, és felismerjem a fejlődésük legnagyobb akadályait, de idővel belerázódtam. Viszont minden kétséget kizáróan a tanulók tanfolyamvégi végső értékelése a legnehezebb.
SM: Tehát ez akkor nem egy fekete-fehér döntés? A tanuló vagy teljesítette a feltételeket vagy nem…
Sz. Zs: Sajnos ez nem ilyen egyszerű. Az értékelésnél abból kell kiindulni, hogy a minősítés megadása vagy megtagadása miként hathat a tanuló hosszútávú búvár, és ezen belül különösen a barlangi búvár pályafutására. Mondok egy példát, ami az egyik gyakornokságom alatt történt. Volt egy hallgató, aki jó gyakorlati képességekkel rendelkezett, de viselkedésében – vízben és vizen kívül – voltak olyan megnyilvánulások, amelyek az oktató benyomása szerint nem voltak megfelelőek. Az oktató végül nem adta meg a minősítést, de gyakornokként, – annak ellenére, hogy nem az én vállamat terhelte a döntés felelőssége – én is teljesen át tudtam érezni az oktató belső vívódását. Általában véve az értékelésnél majdhogynem nagyobb súllyal esik latba a tanuló búvárkodáshoz, a barlangi merülésekhez, a társakhoz, az élethez való hozzáállása, mint az, hogy miként oldotta meg az egyes gyakorlatokat, vagy mennyire jó a testtartása. Néha az oktatónak fájdalmas, de őszinte döntéseket kell hoznia.
SM: Nem szeretnék a zsebedben turkálni, de ez az oktatói-gyakornoki rendszer vélhetően borzasztó sok pénzbe is kerül.
Sz. Zs: Meg fogsz lepődni. Nincs olyan, hogy GUE Cave1 oktatói tanfolyami díj és a gyakornokságok is ingyenesek. Persze technikai költségek vannak, pl, szállás vagy utazás, de mindig próbáltam úgy szervezni a gyakornokságokat, hogy a költségek alacsonyak maradjanak. Egyáltalán nem azon múlik, hogy kinek van rá pénze, hanem azon, hogy ki mennyi energiát fektet bele.
SM: A hallgatók szempontjából hogyan értékelnéd a tanfolyamot?
Sz. Zs: Nagyon feszített és fárasztó a hat napos program. Elméleti órák, száraz gyakorlatok és jellemzően kb. 15 merülés. Minden nap 7-fél 8 körül kezdünk, és nem ritka, hogy este 8-9 órakor fejezzük be a napot. Nagyon meg szokta terhelni fizikailag és mentálisan is a hallgatókat, de akik elvégezték, azoknak szinte egyöntetű a véleménye: élete eddigi legnehezebb, de egyben a legjobb tanfolyamán vett részt.
OVER Életmód magazin – II. évf. 5.szám (2010.október) – 62.oldal
90 méter mélyen – Budapest alatt
Gyakran teszik fel nekem azt a kérdést, hogy mi a jó a barlangi búvárkodásban? Mit lehet élvezni abban, hogy az ember beúszik egy, a természet szeszélye által létrejött koromsötét, szűk helyre, ahol az életben maradást csak a magával vitt gázok és felszerelések biztosítják. A válasz egyszerű. Azért, amiért más felfedezés-, és kihívásvezérelt tevékenység esetében is – mert ott van. Hajt minket az új felfedezésének öröme, a kihívás izgalma.
A magyarországi barlangi búvárkodást kedvelők egy felbecsülhetetlen értékű ajándékot kaptak a természettől, a Molnár János-barlangot. A szakmai körökön kívül kevesen tudják, hogy Budapesten, a József-hegy lábánál található egy barlangbejárat, amely a világ legnagyobb termálvizes barlangját rejti. A barlangból előtörő víz már a római idők óta ismert, és valamilyen formában hasznosított.
A barlang első kutatója az 1850-es években Molnár János patikus volt – akiről a barlang a nevét is kapta. Már ő is feltételezte, hogy a föld alatt hatalmas vízmennyiség bújhat meg. Hogy mennyire hatalmas ez a mennyiség, ez csak az utóbbi pár évben vált bizonyossá. (Egyes szakértői vélemények szerint akár meg is haladhatja az 1 millió köbmétert) Bár az első búvármerülésekre már az 1950-es években sor került, a 70-es évekig nem történt jelentős előrejutás a kutatás során. Ekkor készült el az ún. “régi rész” részletes térképe és dokumentációja, mely 480 méteres teljes hosszával a világ barlangi ranglistáján nem volt az élvonalban.
2002-ben történt a szó szoros és átvitt értelmében a nagy áttörés, amikor egy szűkület kibontása után a barlang “megmutatta” magát. Az új járaton keresztül mára már közel 6 kilométernyi járatrendszer lett feltérképezve, és szinte nem telik el úgy hónap, hogy a kis létszámú elhivatott búvárcsapat ne találna egy-egy újabb szakaszt.
Bár a barlangban a víz tisztasága kiváló és a víz hőmérséklete is búvárszempontból rendkívűl kedvezőnek mondható, mégis a kutatás nagyon nehezen halad. Az egyik nehezítő tényező, hogy a barlang falait, mennyezetét, alját vastagon borítják a nagyon finom szemcséjű lerakódások, üledékek. Ezek a barlang kialakulásában, formálódásában kulcsfontosságú szerepet játszó oldási folyamatok során keletkező oldási maradékok. Még a legügyesebb mozgású búvár sem tudja elkerülni, hogy valamennyire ne kavarja fel ezt a finom üledéket, és így elrontsa az addigi jó látást. Ráadásul nem csak a mozgással lehet rossz látótávolságot létrehozni. A búvárok által kilélegzett buborékok – ahogy végigkúsznak a falak mentén, eltűnve a repedések között – is képesek leverni az üledéket, amely hóesésszerűen mindent beborít, ezáltal csökkentve a merülés élményét. A már megismert járatokba fix vezetőkötelek kerülnek a további biztonságos közlekedés érdekében. Ez a vezetőkötél a búvárok “életvonala”, mely megmutatja az utat a felszínhez.
Azokban a járatokban, ahol már sokszor jártak a búvárok, ott persze az idők folyamán letisztultak a falak így ezeken a helyeken nagyszerű élmény végigúszni. Viszont ott, ahol a kutatók előtt ember még nem járt, az első beúszáskor akár néhány másodperc alatt az addig kristálytiszta víz a szemnek áthatolhatatlan, kavargó kávézaccá válik. Ilyenkor jön csak igazán jól az a bizonyos vezetőkötél, amely mutatja a kijárat felé vezető utat.
A látótávolság gyors csökkenésén túl a másik nehezítő tényező a mélység. Bár a járatrendszerek nagyobb része búvárszempontból nincs rettentő nagy mélységben, azaz 40 méternél sekélyebb, de a folyamatos feltárásoknak köszönhetően az ennél mélyebb részek egyre nagyobb területet foglanak el a barlang térképén.
A mélységgel az egyik probléma az, hogy nem csekély mennyiségű gázkészleteket kell a búvároknak magukkal vinniük, mivel a nagyobb mélység miatt (ami nagyobb nyomást jelent) jelentősen megnő a gázfogyasztás. Például 70 méteres mélységben a normális felszíni légzéshez képest, nyolcszor több gáz szükséges. Azon túl, hogy a nagy mélységek miatt megnövekszik a gázfogyasztás, még Murphy-vel is számolni kell. Ez azt jelenti, hogy a gázkészleteket úgy kell megtervezni, hogy ha a merülés legtávolabbi pontján az egyik csapattagnak valamilyen katasztrofális gázvesztése következne be, akkor a többiek a saját gázukat a bajbajutott búvárral megosztva, tudják mindnyájan biztonságban elérni a kijáratot. Ezért az ilyen merüléseken nem ritka, hogy fejenként 6-7 palackkal úsznak a búvárok. Ezekben a palackokban persze már nem sűrített levegő, hanem speciális keverékek – trimixek – találhatók, ugyanis a nagy mélységben a felszínen éltetőnek számító levegő mérgezővé és kábító hatásúvá válik. Ezekben a keverékekben a levegő döntő hányadát adó nitrogén és oxigén aránya le van csökkentve, és az amúgy borsos árú héliummal van helyettesítve.
A megnövekedett mélység miatti másik problémaforrás az úgynevezett “dekompresszió”. Fizikai törvényszerűség, hogy a folyadékok adott nyomáson adott mennyiségű gázt tartanak magukban. Mivel az emberi test nagy része folyadék, ezért a testszöveteink a megnövekedett mélység (nyomás) miatt több gázt nyelnek el. A feljövetel során, mikor csökken a nyomás, a felszabaduló gázok a kilégzéssel eltávoznak a testből. Ezzel idáig nem is lenne probléma, de sajnos a kiürülés folyamata sokkal-sokkal lassabb, mint az elnyelődésé, akár 6-8 -szor is hosszabb lehet. Persze speciális dekompressziós gázok használatával le lehet csökkenteni ezt az időt, de még sokszor így is 2-3 -szor hosszabb időt tesz ki a kiürülésre való várakozás, mint maga a tényleges merülés.
E sorok írásakor a barlangban a legmélyebb ismert pont egy 90 méteres mélységű járatban található és ez a járat még nincs teljesen feltárva!
Az ilyen mélységekben való kutatás komoly felkészültséget igényel. A barlangi búvárkodás alapos ismeretén túl itt már a felszerelések sem hobby-búvár szintűek. Víz alatti vontatók, erős fényű lámpák, melegen tartó száraz búvárruhák, jó minőségű nyomáscsökkentők, újralégzők, mind-mind megannyi problémaforrás, amelyek folyamatos figyelmet igényelnek a víz alatt, és karbantartást a víz felett. A másik tényező maga a búvár. Nagyon fontos, hogy a merülők mentálisan és fizikálisan is felkészültek legyenek, hiszen egy ilyen merülés víz alatt töltött ideje a 4-5 órát is elérheti.
Az elmondottak alapján talán érzékelhető, hogy a sok palack, a speciális mélymerülő és dekompressziós gázok, a tájékozódás, a sötétség, az esetleges problémák kezelése, mindez a víz alatt, szűk helyeken, plafonnal a fejünk felett, a gázkészleteink végessége miatt érzett stresszben, eléggé összetett tevékenységgé teszik a barlangi merülést.
Nehezen lehet leírni azonban azt az érzést, amikor az ember egy olyan helyre úszik be, ahol tudja, hogy őelötte még soha nem járt senki. Néhány pillanatra elfelejti, hogy milyen nehéz, fáradtságos volt az út odáig, és még nem jut eszébe, hogy milyen hosszú lesz a visszaút a felszínig. És az eredmény? Egy új vonal a térképen. 🙂
SUBMARINE búvármagazin – IX. évf. 4.szám – 16.oldal
