A sidemount (oldalkészülékes) stílusú felszerelés-konfiguráció az 1960-as évekbeli megjelenése óta mindig is egyet jelentett a barlangi búvárkodással. Brit barlangászok a Wookey Hole-barlangban alkalmazták először ezt a technikát kutatásaik során, a víz, mint akadályozó elem leküzdésében. A jellemzően kis méretű palackok egy övre voltak felrögzítve deréktájon, így könnyen lehetett mozgatni őket vizes szakaszok között, és le lehetett küzdeni velük a rövid, sekély szifonokat.
Az angol rendszer
A magyarban még mai napig hallható a sidemount-ra, hogy angolozás, annak ellenére, hogy a mai konfigurációk már nyomokban sem emlékeztetnek az angol rendszerre. A ’70-es évek elején Floridában és Mexikóban is felfigyeltek a módszerre – immáron már nem barlangászok, hanem barlangi búvárok -, és elkezdték kifejleszteni a saját rendszereiket. A floridai és a mexikói stílus jól megkülönböztethető jegyeket vett fel. A floridai barlangok mélyek, ezért nagyobb, acél palackokra van szükség, amihez nagyobb méretű kiegyenlítő térfogatok is kellenek. A mexikói barlangok sekélyek és melegek, de a járatok bonyolultak, és a kőzet is sokszor éles vagy hegyes, így emiatt kisebb kiegyenlítő-térfogattal rendelkező, minimalista, alumínium palackos rendszerek fejlődtek ki. Ez utóbbiak a közelmúltban nagyon népszerűek lettek nyíltvízi búvárok körében is.
Nem kétséges viszont, hogy a mai sidemount búvárok többsége szimplán a divat miatt merül így. “Cool” videókat, fotókat lehet a közösségi médiában posztolni azt az érzetet keltve, hogy ők komoly, kockázatos merüléseket csinálnak. Az ego nagy úr.
A népszerűség másik oka, hogy láthatóan a barlangi búvár társadalom alapvetően nem fiatalokból áll. 40-60 éves kor között sokaknál jelentkezik már hát és izületi probléma, és a különálló palackok könnyebben szállíthatók el a vízhez, mint egy duplapalack. Bár egy palack könnyebb, mint kettő, de a vízhez való eljuttatásig a féloldalasan, kézben vagy vállon cipelt palackok rosszabbul terhelik a gerincoszlopot és jobban igénybe veszik a hát, váll izmait, a térdizületeket, mint az egyenletesebben terhelő hátkészülék.
Sokan gondolják azt, hogy a sidemount biztonságosabb, mint a hátkészülékes verzió. Mivel a palackok függetlenek, ha az egyik oldal meghibásodik, ott van még a másik, nem kell gázt osztani, a szelepek, első lépcsők láthatók, és még manifold sincs. Nos, erre csak azok hivatkoznak, akik fizikailag képtelenek működtetni, vagy agyilag képtelenek megérteni a manifoldos rendszer működését. A független palackok sokkal inkább kockázatosabbá teszik a merülést, hiszen folyamatos külön figyelmet kell szentelni a gázkészletek egyenletes használatára, valamint egy szimpla reduktor-meghibásodás az adott oldal elvesztésével jár, ami a manifoldos rendszernél nem jelentkezne.
A barlangi kutatás elkerülhetetlen velejárója a cipekedés
Rengeteg olyan vízzel kitöltött barlangi járat van, amelyekben hátkészülékkel fizikai képtelenség merülni. Sokszor lehet már a kezdő szintű barlangi búvár tanfolyamokat is sidemount konfigurációval elvégezni, ahol hallható az az érv, hogy ezzel könnyebben fognak szűk helyeken elférni. A probléma az, hogy a tanulók ezt el is hiszik. Így be fognak menni olyan szűkületekbe, járatokba, ahol az áthaladás után gyakran elromlik a látás, hiszen a fizikai kapcsolat a lerakódott üledékkel elkerülhetetlen, és ott fogják találni magukat egy olyan szűk helyen minimális tapasztalattal, zéró látótávolságban, egy vékony zsinórba kapaszkodva, ahol semmi keresnivalójuk sem lenne. “Szerencsére” a mai sidemount barlangi búvárok többsége még sohasem merült olyan helyen, ahol a konfiguráció valójában indokolt lenne. Tehát számomra a sidemount egy olyan haladó barlangi búvár technika, amelyet csak tapaszalt barlangi búvárok kellene használjanak.
A sidemount hasznos eszköz lehet
A sidemount-nak ezen túl vannak korlátai is. Még nem nagyon láttam olyan kialakítást, amellyel könnyen lehetett volna kezelni 2 (nagy nehezen esetleg 3) stage palacknál többet. Egyrészt maga a kiegyenlítő-térfogat – természetes módon – kicsi minden gyártónál, másrészt a sidemount lényegét adó, oldalt elhelyezkedő palackok akadályozzák a több, mint 2-3 stage kezelését.
Véleményem szerint a sidemount egy nagyon hasznos eszköz lehet bizonyos esetekben, de nagyobb figyelmet igényel és magasabb kockázati szintet képvisel. Tapasztalatom szerint a használói a legjobb esetben is félreértik vagy rosszabb esetben egyáltalán nem is értik használatát – sajnos. Ezért csak óvatosan sidemount.
Sorozatunkban olyan emberekről írunk, akik közvetlenül vagy közvetetten hozzájárultak a búvárkodásban alkalmazott tudományok, törvények, szabályok, felszerelések, stb megszületéséhez. A most bemutatott személy: Paul Bert.
A francia Paul Bert bár eleinte mérnök, majd jogász szeretett volna lenni, de végül a fiziológiánál (élettan) kötött ki, aminek professzora is lett a híres párizsi Sorbonne Egyetemen. Az 1870-es francia forradalom után különböző politikai szerepekben is kipróbálta magát. 1881-ben még egy rövid ideig oktatási miniszter is volt.
A híres könyv
Széles körben végzett tudományos tevékenységet, de a búvárkodás fejlődéséhez hozzájáruló legfontosabb munkája az 1878-ban megjelent “La Pression barometrique” című könyve, a nyomás élettani hatásait mutatja be mind az atmoszférikus nyomás alatt, mind felett.
Figyelme eredetileg a hegymászókra és ballonosokra ható alacsony légnyomásra irányult (ezért is tekintik a modern repülési élettan atyjának is), és keresztül jutott el a búvárokra és keszonmunkásokra ható magasabb nyomásra is.
Bert rájött, hogy a nyomás nem csak fizikailag, hanem kémiailag is hat ránk az oxigén vérben lévő arányának változásaként. Kimutatta, hogy nem csak a túl kevés, de a túl sok oxigén is problematikus olyannyira, hogy magas nyomáson még halálos is lehet a Központi Idegrendszerre (CNS) ható mérgezésen keresztül. Ezért hívják a CNS oxigénmérgezést “Paul Bert effektus”-nak is.
Rajz a “La Pression Barométrique”- ből
Másik fontos felfedezése, hogy kutyákon végzett kísérletekkel meg tudta magyarázni a dekompresszió működési mechanizmusát és megállapította, hogy a nitrogénből álló gázbuborékok okozzák a problémát azáltal, hogy elzárják a vér útját a testben. Tanulmányai eredményeként azt javasolta a keszonban dolgozó munkásoknak, hogy hagyjanak időt a nitrogénnek távozni a testükből, azaz csökkentsék a nyomást lassan és egyenletesen.
Rájött arra is, hogy a dekompressziós tüneteket mutató munkásokat vissza kell küldeni, és a nyomást a korábbinál is lassabban kell csökkenteni – ami a rekompressziós kezelések alapja lett. Bert javaslatára kezdtek el az építkezéseken a keszon-betegséget mutató munkások kezelésére nyomáskamrákat használni. Az első ilyen nagy siker 1879-ben volt, a New York-ot és New Yersey-t összekötő Hudson-folyó alatt épített alagút építésekor, mivel az oda telepített rekompressziós kamra jelentősen csökkentette a keszonbetegségben elhunyt munkások számát. Viszont a siker ellenére sem tudták az összes balesetet megelőzni, mert továbbra is maradtak munkások, akik tüneteket produkáltak. Ezért általánosan elterjedt az a nézet, hogy elérték az emberi test által elviselhető nyomás határát, az 5 ATA-t, azaz 40 métert.
Ezen túl még azt is kimutatta, hogy tiszta oxigén lélegzésével csökkenthetők a dekompressziós betegség tünetei, mivel vélte – helyesen -, hogy a nitrogént nem tartalmazó gáz belégzésével a gáz kiürülése sokkal gyorsabban végbemehet.
Javasolta az oxigénes rekompressziót is, de ezen tanácsa sajnos csak sok évvel később került át a gyakorlatba, és csak a XX. században vált mindenhol elfogadottá.
Paul Bert ugyan nem tudott a gyakorlatban is használható pontos számokat mondani a dekompressziós betegség legyőzésére, de megállapításainak alapelvei a mai napig érvényesek, és sok esetben korát jóval megelőzték. Munkássága lehetővé tette, hogy pár évtizeddel később J.S. Haldane már ezen tudás birtokában létrehozhassa az első búvártáblázatokat.
Eagle’s Nest – azaz Sasfészek – csak egy, a több mint 380 ismert, merülhető floridai barlang egyikének, de mégis igazi bakancslistás hely.
Sokféleképpen szokták nagyszerűségét jellemezni. Hívják a barlangok “Grand Kanyon”-jának, utalva az egyedülálló látványra és az óriás méretekre. De szokták “áruló”-nak is nevezni, a veszélyessége miatt. 1981 óta, 8 balesetben már 12-en haltak meg itt, köztük
tapasztalt barlangi búvárok. Egyszer, 1999 és 2003 között, a hatóságok le is zárták a területet. Az NSS-CDC (Nemzeti Barlangi Szövetség – Barlangi Búvár Szekció) szerint a “full cave” és “trimix” minősítések, és barlangi mélymerülési tapasztalat a MINIMUM beugró követelmények, és javasolt, hogy elsőre egy, a helyet már jól ismerő búvárral menjünk oda. Ráadásul a barlang a főutaktól távol lévő, népszerű vadászterület kellős közepén van, ami a külső segítségnyújtást is nehézkessé teheti.
A kaszás figyelmeztető tábla
A CaveFest esemény kapcsán jártam Floridában, amikor Kirill Egorov barátom – aki jól ismeri a helyet – beszélt rá néhányunkat, hogy látogassuk meg a Fészket. A felszínről nézve a helyben nincs semmi különös, egy szépnek semmiképp sem nevezhető kis tó közép-nyugat Floridában. Van ilyen másik százszámra a környéken, nincs is itt semmi különös látnivaló.
Megkezdjük a merülést, a víz alatt a látótávolság sem túl fényes, 10-12 méteresre saccolom. 6 méteren letesszük az oxigéneket. A tó tölcsérszerűen mélyül 12 méteres mélységig, ahol a barlangi búvárkodás veszélyeire felhívó tábla mellett, egy függőleges, szilvamag formájú járat indul lefelé, 21 méteres mélységig. 1 búvár kényelmesen, 2 már szűken férne el benne. Aztán 21 méteres mélységben hirtelen eltűnnek a falak. Bár a víz már érezhetően tisztább, de a látótávolság még továbbra sem nevezhető kiválónak. A barna-fekete tanninos vízben a legerősebb búvárlámpák fénye is elhal, és nem látni a falakat. Nem is nagyon lehetne.
A Bálterem kijárati kürtője
A Ballroom -ban – azaz Bálteremben – vagyunk. Ez egy kb. 100 méter átmérőjű, 60 méter mély kupolás terem, aminek a legsekélyebb pontja az épp elhagyott 21 méteren lévő kijárati kürtő.
Közepén egy hatalmas kőkupac található, amit az idők folyamán a kintről bepotyogó üledék és kövek hoztak létre. A kupac csúcsa eléri a 40 méteres mélységet. Itt tudjuk letenni az 50-es nitroxokat. Az upstream (áramlásiránnyal szembeni) járat irányába indulunk. Még mindig a teremben vagyunk, de már 56 méteren, ahol leváltunk az utazó trimixről és a fenék stage-re váltunk. Elhaladunk a második figyelmeztető tábla mellett, a tér kezd szűkülni, négyen már be tudjuk világítani a járatot.
A barlang vázlatos térképe
A szélesség 10-30 méter, a magasság 2 és 10 méter között váltakozik. A mélység már 80-on túl jár, amikor elkezd emelkedni a járat, időnként eléri a 70 métert is. Ebben a mélységben szinte látni, ahogy a stage palack nyomásmérője minden lélegzetvételnél egyre kevesebbet mutat. Jó lenne az újralégző, de az most otthon pihen, hirtelen ötlet volt ez amerülés. Nem is bírja soká a palack, 12 perc után koppan a mutató. Gyors váltás a dupla 16-os hátkészülékre, abból még futja kicsit befelé. Nézelődünk, nem sietünk. Rengeteg a jó állapotú fosszília, és valami furcsa anyagból való tűszerű formációk az aljzaton, ami leginkább goethitre emlékeztet. Megérkezünk a Super Room-ba, ami nevét valószínűleg a méretei alapján kapta, mivel megint nem látni a falakat. De most már fordulni kell. Kb. 200 métert jöhettünk a Bálteremtől. Eseménytelenül telik el a visszaút. 50 percet töltünk a 10/75-ös fenékgázon, mire visszaérünk az 56-on hagyott dekógázzá avanzsált utazó gázhoz. A fenéken töltött átlagmélységet 73-75 méterre saccolom. Hosszú lesz a dekó. Nem is kell sokat várni az első megállóra, már itt is az első, 54-en. Csak 1 perc, de sajnos még 201 másik unalmas is követi, kisebb mélységekben. Az egyhangúságot csak az oxigén-törések dobják fel kissé, bár nem túl szórakoztatóan.
Óriás méretű járatok
Kétségtelen, hogy van itt bőven látnivaló, de ha valaki úgy igazán, rendesen szeretné megmerülni a helyet, nem úgy mint mi, akik csak bekukkantottunk az elejére, az készüljön irgalmatlanul sok dekóra.
Viszont amit nem értek: hogy mitől halnak meg itt olyan sokan? Értem én, hogy a nagy terek, a kilométeres hosszúságú, olykor 100 métert is meghaladó mélységű járatok csábítják a búvárokat a világ minden tájáról, de a legnagyobb kockázat mégis a figyelmetlenség lehet. Ha nem figyel az ember, és elhagyja a merülőtársát, vagy a kőzet szinét hamar átvevő kötelet, még jó látótávolság mellett is, az óriás termekben, 80 méteren nem vicces a keresgélés. És ha meg is lesz a merülőtárs vagy a kötél, a gáz már vészesen kevés lehet, akár még újralégzővel is, mivel a megnyúlt dekóra már azok sem biztos, hogy biztosítanak elegendő tartalékot.
Őszintén bevallva, rám nem tett mély benyomást a hely. A mélység miatt komoly merülőhely, persze ezt elismerem, de Petőfi szavaival élve tán csodállak, ámde nem szeretlek.
(A vízalatti fotókat Kirill Egorov készítette egy korábbi merülésén.)
Egyre több búvár ismeri fel a kevertgázas merülések előnyeit. A kevert gázok (Nitrox, Triox, Trimix, Héliox) használatakor mindig figyelembe vesszük az adott gázban lévő oxigén mennyiségét a mélység, fenékidő, dekompresszió vagy épp az oxigénterhelés számításakor. Az analizálási pontatlanságok a mélység növekedésével exponenciálisan növelik a kockázatot, tehát a pontos mérés alapvető fontosságú.
Galván oxigén szenzor sematikus ábra
Leggyakrabban az analizálást a galván, elektrokémiai alapon működő oxigén-szenzorokkal végezzük. Habár növekvő a kereslet, és egyre több cég gyárt ilyeneket, de a technológia alapja a Teledyne vállalat 1964-es szabadalma, melynek működési elve a mai napig is változatlan. E szenzorokban található egy ólomdarabka, ami anódként szolgál és egy számtalan apró lyukkal ellátott nemesfém lemezke mely, mint katód működik. Ezeket egy kálium-hidroxidos elektrolit oldat veszi körül, biztosítva, hogy a katód folyamatosan nedves legyen. Az egészet egy teflonos membrán zárja le, melynek funkciója, hogy az oxigén egyenletesen tudjon beleoldódni az elektrolitba.
Működés közben az oxigén átdiffundál a membránon, és az ólommal érintkezve ólom-oxid keletkezik. Ez a folyamat egy kis áramot termel az anód és a katód között. Az áram átmegy egy hőmérséklet kompenzáló áramkörön, amely az oxigén parciális nyomásával arányosan áramottermel. Ezt az értéket mérve, és átalakítva számunkra értelmezhető formára, jelenik meg az eredmény egy kijelzőn. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az eredeti szabadalom a NASA számára lett kifejlesztve, és az űrhajók üzemanyagából állított elő áramot. A módszer miniatürizált verzióját használjuk mi, búvárok.
A szenzorok működésével kapcsolatban a legfontosabb elv amit meg kell értenünk, hogy a szenzorok nem a gáz térfogatszázalékát mérik, hanem a gáz parciális nyomását. A parciális nyomást alapvetően három dolog befolyásolja:
Az adott gáz térfogatszázaléka a gázkeverékben
A környezeti nyomás
A környezet hőmérséklete
Habár e szenzorok alkatrészei nagy pontosságú szabványok szerint készülnek, nincs két szenzor, amely abszolút ugyanazt az értéket mutatná.
Egy egészséges szenzor, ha levegőhöz kalibráljuk, akkor lineárisan növekedve, tiszta oxigén esetén pont 100%-ot kell, hogy mutasson. Ahogy az ólomdarabka elhasználódik (öregszik a szenzor), úgy ez a linearitás felborul. Ennek biztos jele az, amikor a műszerünk nem pont 100%-os értéket mutat tiszta oxigén esetén sem.
Egy galván oxigén szenzor
A hőmérséklet
A palackból kijövő gáz mindig lehűl, és minél erősebben nyitjuk meg a szelepet, annál hűvösebbre. Ha a szenzor testének hőmérséklete magas, pl. trópusi környezetben, akkor a szenzorban termikus tehetetlenség alakul ki, melynek az eredménye, hogy a mért érték elér egy pontot, majd szép lassan csökkenésnek indul ahelyett, hogy stabil értéket mutatna.
Probléma lehet, hogy a frissen töltött palackokban a gáz, a lehűlés ellenére is melegebb marad a szenzornál, ami pontatlan eredményt adhat, ezért mindig csak lehűlt palackot analizáljunk. Ehhez hasonló eset, ha hideg téli éjjeleken kint hagyjuk az autóban az analizátort, és reggel egy fűtött bázisról kapjuk a palackot.
A környezeti nyomás
Az időjárás is – az atmoszférikus (környezeti) nyomáson keresztül – hatással lehet a mérés eredményére. Nem elhanyagolható a különbség a rossz, és a jó időben történő mérések között. 30 milibar különbségaz atmoszférikus nyomásban, 3 százalékos különbséget eredményezhet az analizálás során.
Magashegyi merülésnél, a különbségek még jelentősebbek. Egy tengerszinten kalibrált műszernél ne lepődjünk meg, ha 2500 méteren csak 16%-os értéket mutat a levegőre, hiszen megváltozott az oxigén parciális nyomása. Tehát ha a magasban szeretnénk kalibrálni a műszert, úgy mindenféleképp figyelembe kell venni az atmoszférikus nyomás eltérését.
Páratartalom
Habár a páratartalom önmagában még nem kellene, hogy rontsa a szenzor pontosságát, ámde az erős nedvesség a plusz folyadékréteg miatt akadályozza az oxigén diffúzióját. 25 fokon, 100 százalékos relatív páratartalom esetén, a mérési pontatlanság a 3 százalékot is meghaladhatja. Kicsit segíthet, ha a szenzortfüggőlegesen, a membrános felével lefelé tartjuk a kalibrálás során, mivel ekkor a nedvesség vízcseppek formájában távozhat.
Kalibrálás
A megengedett legnagyobb tolerancia a merüléstervezési számítások során 1% szokott lenni, ezért fontos, hogy pontosan kalibráljuk a műszert. A műszerek többsége a levegő oxigéntartalmához (20,9%) kalibrálva, 1 Atmoszféra nyomáson, 25 fokos hőmérsékletben, 1-5 L/perc átfolyás mellett, száraz levegővel működik a legpontosabban.
De miért kell áramlás mellett analizálni? Azért, mert az áramló gázban turbulencia alakul ki, ezáltaljobban keveredik a gáz, így pontosabb értéket kapunk. Viszont, mivel áramló gázokat analizálunk, ezért a kalibrálás is áramlás mellett kell(ene) történjen. Leggyakrabban persze szimplán kézben tartva szoktuk kalibrálni a műszerünket, ami egy kedvtelési nitroxnál még nem okoz óriási eltérést, de a mélymerülésekhez használt gázoknál már nem javasolt ez a módszer. Ilyen esetben használjunk egy, biztosan levegővel töltött palackot átfolyás-szabályzóval a kalibráláshoz. Az átfolyászabályzó nélküli méréseknek egy másik hibája, hogy ha túl erősen nyitjuk meg a palackot, akkor a már említett termikus tehetetlenség mellett, még ellen-nyomás is létrejöhet, ami magasabb értéket eredményezhet a valóságosnál, ami elér egy pontot, majd csökkenni kezd. Megfelelő áramlás esetén a mért értéknek stabilnak kell lennie.
Használat előtt érdemes ellenőrizni, hogy az analizátor reagál-e. Ha szájjal gyengén ráfújunk a szenzor membránjára, akkor az érték azonnal csökkenni kezd, akár 17 százalékig is, majd kisvártatva vissza kell álljon a 20,9 -re.
Ajánlások a szenzorok kezeléséhez
A szenzoroknak mentesnek kell lenniük minden fizikai sérüléstől, ezért óvatosan helyezzük be tartójukba, és ne tegyük ki erőteljes fizikai behatásnak őket.
Analizátor tárolódobozzal
Ne hagyjuk őket magas oxigéntartalmú környezetben, mivel ez akár 80 százalékkal is csökkentheti élettartamukat. Ez annyit tesz, hogy egy 4 év normál élettaramú szenzor 10 hónap alatt tönkremehet.
Ne hagyjuk száraz, forró környezetben, mivel az elektrolit kiszáradhat.
Ne tegyük ki nagy nyomásnak se őket, mivel az deformálhatja a membránt. Ilyen történhet akkor, amikor az analizátort már a szelepnél tartjuk, és erőteljesen rányitunk a palackra.
Legyen mindig tiszta a membrán, még kézzel se érintsük meg, mivel ha piszkos vagy zsíros, akkornehezebben jut át az oxigén.
Egy jól szigetelt doboz, vagy egy kis védősapka a szenzor membrános végén segíthet, hogy teljesen kihasználjuk a szenzor élettartamát. Ha zárt helyről vesszük elő hosszabb idő (hónapok) után, akkor használat előtt hagyjuk egy kicsit levegőzni (kb 1 óra), hogy az elektrolitban és a levegőben azonos lehessen az oxigén parciális nyomása.
Ne tegyük bele a szenzort folyadékba.
Érdemes a csatlakozásokat (jack-dugó vagy más hasonló) egyben tartani, így elkerülhető az elektronika oxidációja (különösen tengeri levegős környezetben).
Miután a szenzor elérte élettartama végét, vagy valamilyen okból használhatatlanná vált, akkor ne dobjuk a háztartási szemét közé, hanem elektronikai hulladékként kezeljük, és adjuk le az erre szakosodott helyeken.
Rengeteg kísérlet történt már a galván oxigén szenzor helyettesítésére. Bár számtalan más oxigén-analizálási módszer létezik már a világon (paramagnetikus, ultraszonikus, hővezetéses, mágneses szél, polarografikus stb.), de terepi búvár-használatra (még) egyik sem alkalmas. Az újdonságok közül az egyik legígéretesebb, és már a búvárkodásban is használt – bár még jelentősebb gyakorlati tapaszlatat nem halmozódott fel – az ún. “szilárd állapot” szenzorok. Ők egy speciális foszforeszkáló festéket használnak, melyek reagálnak a vörös fényre. Lehet, hogy pár év múlva már csak ilyenekkel találkozunk?
A közelmúltban volt szerencsém részt venni egy GUE Cave2 tanfolyamon Mexikóban. Ezt az élményt szeretném most megosztani veletek.
Maga az utazás a búvárkodás szempontjából nem volt érdekes, így azzal nem is untatnék senkit, hogy hányszor pakoltatták ki velem a kézipoggyászként szállított lámpámat és reduktoraimat, de mindig mindent biztonságosnak találtak, és kedves mosolyom elkergette a terrorista-gyanús gondolatokat a biztonsági szolgálat embereiből. Megérkezésünk után átvettük a bérelt autónkat, és elrobogtunk a szállásunkra, mely
A bázison
Puerto Aventuras-ban volt, stílusosan és praktikusan a ZeroGravity GUE bázison. A hely minden olyan funkcióval fel volt szerelve, ami az ide érkező búvárt a lehető legkönnyebb logisztikával juttatja tudáshoz (tantermek), felszereléshez (dive shop és palacktöltő), vagy épp elfáradt eszközeit bírja ismét munkára (javító műhely), valamint kipihenhesse magát (apartman lakások, kávézó).
A lakásban volt jól felszerelt konyha, hálószoba egy francia és két szóló ággyal, valamint egy fürdőszoba is. A tanfolyamon részvevőket már ismertem régebbről, mert volt szerencsém velük átélni egy GUE Cave1 tanfolyamot a festői szépségű Franciaországban – úgyhogy nem volt újdonság a horkolás…
Az első napon megismerkedtünk a bázissal és a házirenddel, átnéztük és összeszereltük a felszerelésünket. De ha már összeszereltük, akkor miért ne merülnénk egyet?! Hiszen a csapat-egység nagyon fontos! A Cave1-es képzés óta minden érintettel merültem többet-kevesebbet, de így együtt sajnos még nem jött össze a dolog, úgyhogy belevágtunk, és kerestünk egy közeli cenotét. A messzi Európából érkező embernek, mint nekem, már ez is a “fullos kategória” volt, de megnyugtattak, hogy lesznek ennél szebbek is… (a második héten meg is tapasztaltuk). Egy kristálytiszta meleg-vizű tavacska, körbe pálmafákkal, ilyet otthon nem nagyon lát az ember… A merülést minősítésünknek megfelelően készítettük elő, és hajtottuk végre, de itt éreztük igazán, hogy a Cave1-es végzettség ide nem az igazi… nagyon nem… A merülés végén egyöntetűen vártuk, hogy másnap kezdetét vegye a képzésünk!
Mint minden (általam ismert) GUE tanfolyam a bemutatkozással és a saját célok ismertetésével kezdődik. Beszélgetünk az erősségeinkről, gyengeségeinkről; és mivel itt már mindenki ismert mindenkit, nagyon nem lehetett mellébeszélni a képességeinket illetően. Zsolt (az oktató) beszélt a tanfolyam menetéről, amely nagyon egyszerű volt: (Az egyszerű menetrend annyit takart, hogy napi 10-12 órában nem kell majd sokatagyalnod a világ dolgain… de aki már vett részt GUE képzésen, annak nem hiszem, hogy újat mondtam.)
1. reggel 8-ra legyél merülésre kész állapotban… a felszerelésed összerakva, összekészítve, gázok analizálva.
Reggel 8-kor, merülésre készen
2. utazás a merülőhelyre (általában 30-40 perc autókázással az összes merülőhely elérhető volt)
3. merülőhelyen száraz gyakorlatok, és merülések
4. elméleti képzés a merülések után a bázis tantermében
5. házi feladat estére (hogy ne unatkozzál)
Szóval bele is vágtunk…
Egy tudásszint-felméréssel kezdtünk… hogy is fejezzem ki magam… megméretettünk, úgyhogy fókuszálni kellett még egy kicsit a nyílt vizi gyakorlásra…
Nem mondok újdonságot senkinek azzal sem, hogy a GUE Cave2 képzés a GUE Cave1 képzésen megszerzett tudásra épít, így a felszerelés-meghibásodások, vészhelyzetek, komfortzónából való kizökkentések, alapjai ennek a tanfolyamnak is.
Továbbfejlesztettük orsózási kézségeinket, mert itt bizony voltak olyan barlangok, ahol a főkötél 80-100 méterre kezdődött a nyíltvíztől. (Ennek biztonsági okai vannak, hogy a megfelelő búvárminősítéssel nem rendelkezők ne találják meg a főkötelet.)
Persze egyből indultak a komplexebb navigálási feladatok is, mert a tanfolyam alkalmával megtanultuk, hogy a barlang nem ér véget a második elágazásnál, továbbá nem minden jump van jelölve és, hogy a jelöletlen jump utáni szakaszok az igazán látványosak! Megtapasztaltuk, hogy nem csak a jelölt leágazásokat kell figyelni, de a barlang profilja is fontos segítség a tájékozódásban, hiszen néha a jelölések el szoktak tűnni, és ha csak ezekre figyelnénk, akkor nem biztos, hogy oda jutunk, ahova terveztük. Néha olyan lendülettel vetettük bele magunkat a merülésekbe, hogy nem is számoltuk a leágazásokat, csak mentünk és mentünk… és egyszer csak a félhomályból jött az intő jel… “emlékezz” hányadik leágazás? Te most hol vagy? Hát igen: pedig nem volt nehéz a feladat: a 2. elágazásnál jobbra, a 4. nyílnál jump balra lefelé, ott a kanyar előtt, ahol a terem összeszűkül… Ezt nem megjegyezni?! Nem is értem… szerencsére ott volt Zsolt…
Dekópalackos szárazgyakorlat
Számomra újdonság volt a dekó és stage palackok kezelése is. Egy rövid, de annál alaposabb elméleti felkészülést követően, ha a dekó palack nem is, de a stage palack elválaszthatatlan társunk lett a tanfolyam ideje alatt. Megtanultuk, hogyan kell a duplán felüli gázokkal tervezni, és “vészhelyzeteket” kezelni. Mert vészhelyzet az volt dögivel… “Természetesen” minden egyes merülésen elromlott valami… a főlámpa csak dísznek volt az embernél…
Ó, és azok a fránya reduktorok és szelepek! Sorra adták fel a harcot, pedig GUE-kompatibiliseket vittünk…
Egy idő után már nem csak 1 meghibásodás/csapat, hanem 2-3-4 meghibásodás/csapat volt a jellemző. Na ott aztán rendesen észnél kellett lenni! Kinek mije jó, kinél van még légzőgáz, vagy tartalék felszerelés? Valós vészhelyzetben talán egyértelműbb lenne, mert ami elromlott az nem fog gázt adni, vagy buborékolna, amíg csak van minek buborékolnia, de gyakorlás közben, a meghibásodás lereagálását követően természetesen minden szelep nyitott állapotban lesz, így fejben tudod, hogy minden jól működik, de észben kell tartanod, hogy a “játék kedvéért” mi működik és mi nem, mert ha ismét bejön egy meghibásodás (és miért ne jönne?) akkor tudd, hogy miként kell reagálni.
A tanfolyam felétől a látótávolság is rendre elromlott, persze nem csak úgy magától, hanem mindig volt valami előzménye, általában egy jó kis reduktor-, vagy szelep meghibásodás előzte meg. Ha a látótávolság elromlott, akkor az úgy nagyon elromlott. Teljesen vakon voltunk a barlangban végig a visszaúton, ahol csak befelé uszonyoztunk vagy 40 percet… na de ha Zsolt úgy döntött, hogy elromlott, akkor vak-maszk fel, és irány a kijárat! Ami akkor már elromlott vagy elfogyott, az úgy is maradt (a játék kedvéért). Általában azért helyesen tettük amit tenni kellett, amire tanítottak.
Természetesen volt elveszett merülőtárs keresés is. Itt a klasszikus felállást vettük át ismét: Zsolt egyik tartalék lámpája volt a 4. búvár, aki a merülés egyik pontján eltűnt. Ám de mi megtaláltuk elveszett merülőtársunkat, és kivezettük a barlangól.
Ismét kihagyhatatlan élményt nyújtott az “elveszett kötél keresése” gyakorlat is. Itt én voltam az utolsó, aki kereste a kötelet, így volt szerencsém társaimat végignézni. Látni, ahogy milyen határozottan keresik a kötelet – a rossz irányban… látni, ahogy a keresett kötél előtt fél méterre irányt váltanak – mert arra már úgysem lesz semmi… Persze én sem voltam szuper-nova, mert bizony én is elindultam a rossz irányba, de végül csak megtaláltam a kötelet, mint a többiek is, és senki sem adta fel.
Megtanultunk mi az a kör-, és mi az a traverz merülés, nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is…
Egy merülés erejéig betekintést kaptunk a barlangi térképezésbe.
A merülések végén mindig volt értékelés is. Mi általában meg voltunk elégedve saját magunkkal, de tudtuk, ha Zsolt pozitívumként úgy kezdi “nagyon szép barlangvolt”, akkor ott nem az elvárt teljesítményt nyújtottuk…
Persze a napi minimum két merülés után, melyek közül egyik sem sikerült 1 óránál rövidebbre (mert hát merülni jöttünk ide vagy sem?!), még jött egy kis elmélet. Az elmélet hasonló a Cave1-en elhangzottakkal, de a képzés után (legalább is én) nem merültünk el jobban a témában, így az agyunk rejtett zugaiból kellett előkaparni mik is azok a speleo-témák, milyen barlangfajták léteznek, miként keletkeznek… Bár nem volt régen az előző tanfolyam se, de hát az ember nem ezzel kel és fekszik, ezért bizony erőltetni kellett az agyat. Aztán ott voltak azok a fránya gázszámítások: ha “A” búvár ilyen meg olyan palackkal merül, “B” búvár meg nem, akkor “A” búvár mit mond otthon az asszonynak, “B” búvár miért vett újabb búvárfelszerelést, és miért nála tárolja…? Na jó, ez most a vicc része volt, de a végén már kínunkban mindent kitaláltunk, csak valamiként könnyebbé tegyük a tanfolyami feladatokat.
Történtek valódi meghibásodások is, például egy főlámpa meghibásodott, amelyet rezzenéstelen arccal vettük tudomásul, de az egyik stage palack meghibásodásakor sem ráncolta senki a homlokát.
A tanfolyam mindhármónknak sikeresen zárult: mindenki megszerezte az új minősítést, tanult sok újat, és átismételt egy csomó olyan dolgot, amelyektől ismét magabiztosabban tud majd merülni.
A tanfolyam végeztével adtunk magunknak egy pihenő napot, és megnéztük a helyi nevezetességeket, elvégre nem sűrűn járunk ide… Láttunk piramist meg romokat… ezek a felszínen voltak, úgyhogy búvár-szemmel nézve nem okoztak olyan nagy élményt… A pihenőnap elég volt arra, hogy egy kicsit függőlegesben is legyünk, de mindannyian vágytunk vissza a vízszinteshez közeli testtartásba, és a vízzel teli barlangok mélyébe.
A Coba-i piramis
A második héten a tanfolyamon megszerzett tudásunkat felhasználva, már oktatói támogatás nélkül kettesben – hármasban merültünk. A barlangok változatossága, a hangár méretű termektől – amelyeket megszámlálhatatlan cseppkő díszített – a résnyi járatokig, melyeket néhol sötét, néhol vakítóan világos színű kőzetben alakított ki a természet, lenyűgözött minket. Nem csak a behatolási távolság, hanem a komplexitás is hajtott minket. Például az egyik merülésen kifogytunk a jump orsókból (pedig fejenként kettőt vittünk), és ezért kellett visszafordulnunk.
Zsolt elvitt minket egy olyan helyre merülni, ahol másfél órán keresztül csak befelé uszonyoztunk. Ennél a merülésnél fejenként 2 stage palackkal merültünk. Az elején még nagyon menőnek éreztem magam a sok palackkal az oldalamon, de kifelé, a 160. perctől, a már üres palackokkal az oldalamon, megkérdőjeleződött bennem a tanfolyam elején még oly világosan a szemem előtt fénylő cél: Kell ez nekem?!
Jártunk olyan helyen merülni, ahol a víz olyan tiszta volt, hogy a halocline feletti részben úgy érezte az ember, egy tó felett lebeg. A merülőhelyek környezete általában tiszta és rendezett volt, de az sem számított extrémnek, ha a nyúlketrec és a kutyaól karnyújtásnyira volt a barlang bejáratától.
Most ahogy ezt írom, így több hónap elteltével is ugyan azok a jó élmények jönnek vissza, melyek elkísértek a kalandos túrán.
Még tavaly ősszel, amikor Pag-szigeten tartottam egy GUE Fundamentals tanfolyamot a Dive Station Dive Centre-nél, Bálint, a bázis vezetője mesélt egy állítólagos órási üregről a környéken. Meg is beszéltük, hogy tavasszal visszatérünk és utánajárunk a történeteknek.
Idén tavasszal tehát visszatértünk. Filip – egy helyi horvát búvár -, aki szintén csak hallomásból ismerte a helyet, helyi halászok, búvárok kikérdezésével segített az üreg pontosabb helymeghatározásában. Ami, mint utólag kiderült, nem is volt egyszerű, mert egy homokos, lapos aljú, jellegtelen nyíltvízes területről van. Az elbeszélések alapján a parttól kb. 100 méteres távolságban és 12 méteres mélységben kellett keresgélnünk egy olyan nagy bejáratot, amit a felszínről is könnyedén látni (lehetett volna, ha a látótávolság szezonálisan több, mint 8-9 méter). Emiatt viszont csak a csónak szonárjára támaszkodhattunk a kutatásban. Kb. 1 órás felszíni keringés után a műszer hirtelen mélységváltozást jelzett, ami azt jelentette, hogy valószínűleg megtaláltuk az üreget. A vízi járműveken nincs kézifék, így nem tudtunk pontosan ráállni a helyre, ezért nem volt mit tenni, keresgélni kellett. Merülőtársammal Zolival, a körkörös módszert választva, röpke 30 perc alatt meg is találtuk a bejáratot.
Bár, hogy őszinte legyek, amikor óriási bejáratról beszéltek, akkor némileg nagyobb lyukat képzeltem el egy 2 négyzetméteres asztallap méretnél – merthogy csak ekkora volt -, amiben egy függőleges járat ment lefelé. Bóját engedtünk fel, hogy a csónakban várakozó másik csapat könnyen megtalálhassa a helyet. Rögzítettük a vezetőkötelet és elindultunk lefelé. Kb. 17 méteres mélységben a járat elkezdett szűkülni, de azért még járhatóméretű maradt. Az egyik lekötözési pontnál, a fej elől, szinte teljesen függőleges és nem túl kényelmes pozícióban – nagyon szégyellem – de kicsúszott a főorsó a kezemből, ami azon nyomban bele is esett egy szűk résbe, ahová nem tudtam utánanyúlni. Kénytelenek voltunk kimenni és kihúzni. Míg én a zsinórt húztam felfelé, tereptárgy híján, amire rátekerhettük volna, nehogy beleakadjunk, Zoli inkább elkezdett feszesen tartva elúszni vele. Hamarosan meglett az orsó, amit elkezdtem feltekerni, viszont egy ponton, az addig könnyen csévélődő zsinór megfeszült, és nem lehetett tovább tekerni. A közben megérkező másik csapatból István vállalta, hogy elmegy Zolihoz segíteni az elakadt zsinórt feltekerni, addig én Péterrel és egy másik orsóval felvértezve újabb kisérletet tettünk a behatolásra.
Ezúttal szerencsésebben haladva kb. 20 méteres mélységben kitágult a járat, majd kisvártatva megpillantottunk egy, a barlangokban jellemző telepített vezetőkötelet. Ránézésre régóta ott lehetett, mert elég elvékonyodottnak tűnt és rengeteg tengeri élőlény nőtte be. Viszont volt kristálytiszta víz, rengeteg cseppkő, tágas járat, óriási izgalom – és sajnos – a használt gázunkhoz túl nagy mélység. Nem volt mit tenni, ki kellett menni. Később a mélységhez megfelelő gázokkal felkészülve visszajövünk. Kinn a bejáratnál Zoli és István vártak, és nem értettem, hogy miért nincs még feltekerve a zsinór. Mutogatják, hogy valami nagy van arra, amerre a zsinór fekszik, és menjek, nézzem meg. Az izgalmukból már sejtettem, hogy mit akarnak mondani: arrébb lehet a keresett nagy bejárat. És valóban, kb. 50 méternyire egy méretes lyuk tátongott az aljzaton. Sajnos hosszas kutatásra ekkor már nem maradt sok gázunk, épp csak benéztünk, majd felemelkedtünk a felszínre. Természetesen még aznap délután visszatértünk töltött palackokkal a nagy lyukat átvizsgálni. Ránézésre itt egy óriási terem lehetett valaha, ami beomlott. Két irányban is találtunk járatokat cseppkövekkel, de a tengeri üledék miatt hosszasan egyik sem volt járható.
Másnap István és én, trimix-szel felvértezve megnéztük a szűkebb bejáraton keresztül elérhető mélyebb részt. Egy nagyon szép, cseppkövekkel gazdagon borított járatban kb. 80-100 métert tudtunk beúszni, de utána sajnos egy kőomlás zárta el a továbbjutást. Visszafele még bekukkantottunk néhány reménytelibb oldaljáratba, de komolyabb eredmény nélkül. István készített néhány snittet egy GoPro-val, ezekből láthattok itt kivágott képeket.
Utólag belegondolva, hogy milyen szerencsés véletlenek sorozataként találtuk meg mindkét bejáratot, igazán mondhatom, hogy Fortuna kegyeibe fogadott. Hiszen kellett hozzá az időszakosan gyengébb látótávolság, ami miatt keresgélnünk kellett. Mert ha jó lett volna a látás, és tényleg látható a nagy bejárat a felszínről, akkor nem valószínű, hogy keressük a szűkebbet, ugyanis az elbeszélések nem szóltak róla. Továbbá kellett hozzá, hogy az orsó kiessen a kezemből, és ne legyen tereptárgy amire rá tudjuk tekerni a zsinórt valamint, hogy Zoli pont azt az irányt válassza, amit választott. Ezek nélkül elkönyveltük volna, hogy persze, volt némi túlzás az elbeszélésekben, de ekkora a lyuk, nincs itt sok látnivaló, mehetünk haza, és nem keressük a nagyobb bejáratot. De szerencsések voltunk, ami feltüzelte bennünk a kutatás iránti vágyat.
További kérdezősködés után kiderült, hogy a helyiek szerint még vannak más lyukak is a környéken. Ezek, valamint, hogy két bejáratot is találtunk, tágas járatokkal, úgy vélem, hogy egy ősi, mára már részben beomlott, részben tengeri üledékkel feltöltődött barlangrendszerre utalnak. Ezt szemlélteti az itt bemutatott egyszerűsített fantáziarajz. Ennek pontos feltérképezése egy másik alkalommal fog megtörténni.
Sokszor hallok olyan kérdéseket, hogy mitől működik a GUE hatékonyabban, mint más szervezetek? Mitől olyan magas a búvármegtartó képessége? Miért van az, hogy GUE-ban minősítést szerzett búvárok jellemzően örökre megmaradnak GUE lelkületűeknek? Mi a titok?
Ezekre és más hasonló kérdésekre nehéz válaszolni. Mégpedig azért, mert a válasz nem az egységes felszerelésben, se a részletesen szabályozott eljárásokban, vagy az alapos oktatóképzésben, de nem is az elvekben és más aprólékos részletekben van, hanem ezekben mind együtt. A részelemek külön-külön vett ereje, egymást erősítve adja ki az összesség erejét.
A beszélő köntös
A GUE és előfutárai által használni kezdett felszerelés-konfiguráció, mely egykoron merésznek és radikálisan újnak számított és a tapasztalt búvárok keresztet vetettek ha meglátták, mára már szinte szabvánnyá vált a tecnikai és barlangi búvárkodás területén, és lassan, de biztosan terjed a kedvtelési búvárkodás világában is. Nagyon sok ránézésre hasonló konfigurációt lehet látni a piacon. Mit is számít az, ha egy D-gyűrű 5 centivel arrébb van, vagy ha egy cső pár centivel hosszabb, vagy ha egy karabíner egy picit nagyobb? Egy hozzá nem értőnek természetesen semmit. De ezek a kialakítások nem ad-hoc jelleggel jöttek létre, hanem hosszú évtizedek tapasztalata csiszolta olyanná, amilyennek ma ismerjük. A legszebb az, amikor a felszerelésgyártók csak azért, hogy jobbnak, trendibbnek, másnak tűnjenek, mint a versenytársak, egyszerű tudatlanságból használhatatlan termékeket állítanak elő. De hiába a legjobb felszerelés is, ha nem tudják használni őket.
Nem a ruha teszi az embert
Nagyon sokszor találkozom olyan búvárokkal, akik jó felszereléseket használnak rosszul. Egy adott tárgyat jobb vagy bal kézzel, alulról vagy felülről megfogni ég és föld különbséget jelenthet. Hiába van egy búvárnak a legprofibb felszerelése, ha fogalma sincs, hogy miként kellene kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Ez kiegészülve a már említett felszerelésgyártói ostobasággal, eredményez olyan eszement dolgokat, mint például egy duplapalackra tervezett wing mono palackon való használata. Gyakori, hogy az ismerethiányon túl még a kézségek hiánya is gátló tényező.
Elveszett lehetőségek
Hogyan várható el valakitől, hogy használja a wingen a hátsó leeresztő szelepet, ha a vízszintes testtartás hiányában képtelen leereszteni a levegőt onnan? Temészetesen sehogy. A GUE képzéseken nem csak a felszerelés helyes kialakítását és a használat koncepcióját tanítjuk, hanem a szituációba helyezett tényleges használatot is. Az eljárásaink a legaprólékosabb részletekbe menően le vannak szabályozva. Tilosak a felesleges mozdulatok, viszont az előírtak közül semmi sem elhagyható. A tanulók egymásnak mutatják be a feladatokat és elvárás, hogy felismerjék és javítsák egymás esetleges hibáit, már a kezdő szinten is.
Ha az eljárásokban, felszerelés-használatban döntési szabaságot engedünk a búvároknak, akkor csak káosz lesz az eredmény. Az egyéni felszereléseket vagy eljárásokat használók bábeli zűrzavart okoznak, és nem fognak tudni hatékonyan és biztonságosan együttműködni. Tudományos tény, hogy stresszes helyzetekben a többfajta megoldás közül való választás lehetősége hatványozottan növeli a döntéshozatal idejét. Egy olyan környezetben, ahol az idő luxuscikk, ez nem engedhető meg.
A GUE-nál a felszerelések kialakítása, használatuk koncepciója és a tényleges használat oda-vissza kölcsönhatásban állnak egymással, folyamatosan fejlődtek ki és fejlődnek még a mai napig is. Búváraink rengeteget merülnek komoly kihívásokkal teli környezetekben, és ha a számos helyről érkező tapasztalatok azt mutatják, hogy valami nem jó, kényelmetlen, vagy csak valakinek akad egy jobb ötlete, akkor változtatunk rajta. Viszont ezeket a változtatásokat nagy körültekintéssel hajtjuk végre, mert elég egy apró módosítás valahol a rendszerben, és teljesen más, váratlan helyeken bukkanhat fel egy probléma. Fontos még, hogy ezek a finomítások a már meglévő búvárokat is érintik, ezért a GUE törekszik rá, hogy minden már minősített búvárát folyamatosan naprakészen tartsa.
Nincs ingyen ebéd
Ha valami olcsó és könnnyen megszerezhető, annak nincs értéke. Sajnálatos módon a legtöbb búvároktatási szervezet – és így az oktatóik is – abban érdekeltek, hogy minél több, és lássuk be, sokszor teljesen értéktelen tanfolyamokat kínáljanak. E tanfolyamok azon túl, hogy nem adnak tudást, a tanulókban sem keltik azt az érzést, hogy értéket kaptak. A GUE jól felépített tanfolyamai és kevés lépcsőt tartalmazó egyszerű képzési struktúrája valódi, használható tudást biztosítanak. Mivel hiszünk benne, hogy a merülési tapasztalatot semmilyen tanfolyam sem tudja kiváltani, ezért tanfolyamtól függően 25-50 merülést kell végrehajtani az előző szinten, hogy egyáltalán beiratkozhasson az illető a következő tanfolyamra. De természetesen egy jó tanfolyamhoz jó oktatók is kellenek.
Vak vezet világtalant
Sajnálatos tény, hogy a búvároktatók nagy többsége (itthon és külföldön egyaránt) búvárszakmai szempontból elképzelhetetlen módon alulképzett. Gyakori, hogy az oktatófejlesztő tanfolyamok szinte csak arról szólnak, hogy a jelöltek megtanulják, hogy miként adják el a silány felszereléseket, a semmire se jó továbbképzéseket, és a túrákat. Csendben teszem hozzá, hogy mivel az ő kedvtelési oktatóik is hasonló módon lettek képezve, ezért a jelöltek már eleve az elvárható tudás híján érkeznek az oktatói tanfolyamokra. Ez olyan jelenségeket eredményez, mint például a túltanítás, amikor az oktató nem tudja pontosan mit is kellene tanítania, ezért más tanfolyamok anyagából szemezget, hogy minél profibbnak tűnjön. A GUE-nál az oktatóvá válás során valódi tanulókon kell oktatási tapasztalatot szerezzenek a jelöltek, és minél magasabbra szeretne valaki eljutni, ezekből annál több kell. Azon túl, hogy nem könnyű oktatóvá válni, talán mégnehezebb ezt a státuszt megőrizni. A központ szorosan rajta tartja a szemét az oktatók tevékenységén. Egy a sok módszer közül: minden tanulónak ki kell töltenie egy anonim on-line kérdőívet az oktatójáról, a kapott tanfolyamról, a GUE-ról úgy, hogy a nyilvánosan hozzáférhető tanfolyami szabványokat bármikor összevetheti az általa tapasztaltakkal.
Közhelyszerű tény, hogy a jó búvár még nem feltétlenül jó oktató. Majdhogynem általános jelenség a GUE-n kívüli világban, hogy a magasabb szintű oktatói minősítéseket alibi oktatói képzéseken szerzik az oktatók, sőt gyakori, hogy – főleg ismeretségi alapon – egyszerűen csak megkapják őket. A tudás, az elvek, a koncepciók átadási képessége, a módszertan nem magától értetődő dolog, hanem tanulni kell. A tapasztaltabb búvárok a kialakult személyes hiteiket, módszereiket jellemzően nem tudják mindenki által érthető és általánosan alkalmazható formába önteni. Ha egy oktató nem képes a benne felgyülemlett tudást hatékonyan, megismételhető módon átadni, akkor inkább ne legyen oktató.
Problémának látom még, hogy a gyakorlatok a legtöbb helyen önálló életet élnek és életszerűtlenek. Vajon miért térdelnek a tanulók a kezdő tanfolyamokon – a bevésődés időszakában – a medence alján, amikor ezt normál merüléseken (remélhetőleg) sosem fogják tenni? De azon túl, hogy a GUE-nál minden gyakorlatot vízszintes testhelyzetben, lebegés közben kell elvégezni, sokkal fontosabb, hogy olyan gyakorlat-folyamatokat építünk fel, amelyek szervesen összekapcsolódnak a használt felszereléssel és hozzá kapcsolódó elméleti anyagrészekkel.
Minden mindennel összefügg
Gyakorta tapasztalom, hogy más rendszerbeli oktatók önmaguk vagy rendszerük meghatározásához a GUE-t használják megerősítésnek vagy épp ellenpontnak. Személyes preferenciáik alapján vesznek át, vagy utasítanak el részeket tőlünk és használják azokat. Csak azt nem veszik észre, hogy egy másik kirakósjátékból vett elemek nem passzolnak a sajátjukba. Nem állítom, hogy a GUE rendszere tökéletes lenne, csak azt, hogy még senki sem tudott jobbat felmutatni.
Új sorozatunk indító témája nem véletlenül esett erre a forrásra, ugyanis erről a helyről maradt fenn az első dokumentált barlangi merülés.
Szárazság idején
Mindig is kíváncsiság tárgya volt a nagy, tisztavízű és hívogató Vaucluse-forrás, Franciaország déli részén. Edouard Alfred Martel, a modern szpeleológia atyja úgy vélte, hogy ez a legerőteljesebb forrás a Földön. Valószínűleg nem tévedett, mert az éves 630 millió köbméter vízhozamú forrás Franciaország legnagyobbja, és bár csak az ötödik a világon, de ennek a mennyiségnek a nagy részét 5 hét alatt produkálja minden év márciusa környékén, azonkívül csak egy kis, állandó vízhozammal táplálja a Sorgue folyócskát – de azt még a legnagyobb szárazság idején is. Az érdekesség magyarázatára a legegyszerűbb elmélet az, hogy valahol a föld mélyén egy hatalmas víztározóban összegyűlik a víz, és egy bizonyos pontot elérve, kiszívódik, mint egy wc-tartályból. Az elmélet gyenge pontja, hogy az esőzések mennyisége egyáltalán nem változtat azon, hogy a vízkitörések emberemlékezet óta menetrendszerűen, mindig, csak és kizárólag márciusban történnek.
Áradás idején
1878 márciusában Nello Otonelli a Standard Felszerelést (felszínről táplált nehézbúvár felszerelés) használva 23 méter mélyre süllyedt. Otonelli próbálkozása sokáig követő nélkül maradt. 1938-ban egy bizonyos Señor Négri hatalmas felhajtás keretében merült 28 méteres mélységig, szintén a Standard Felszerelést használva, de felszerelése nem tette lehetővé a további kutatást.
Az első önálló légzőkészülékkel történő merülést, még tengerészként, a Francia Tengeri Kutatások Hivatala keretein belül nem más, mint maga Cousteau és csapata hajtotta végre 1946-ban. A merüléshez a fél falu kivonult bámészkodni. Még a pap is eljött, hogy kéznél legyen ha szükséges…
Előszőr kötelet dobtak le, egy nehezékkel a végén, hogy az legyen a vezetőjük. Cousteau és Dumas kezdték a merülést. Egymáshoz kötötték magukat, mint az alpinisták, és jó sok súlyt pakoltak magukra, hogy biztosabban álljanak a lábukon. Megegyeztek a felszíniekkel, hogy a nehezék kötelén egy rántás: megfeszíteni a kötelet, három rántás: utána engedni, hat rántás: vészjelzés, felhúzni amilyen gyorsan csak lehet.
Túlsúlyozva, ahogy próbálták fékezni a süllyedést, véletlenül kőgörgetegeket indítottak be és lezuhantak. Hirtelen 30 méter mélyen találták magukat, de Dumas csak gurult tovább. A járat is egyre meredekebb lett, és a szokásosnál is súlyossabb narkózis és rosszullét lett úrrá a búvárokon. Dumas búvárruhája is kezdett feltöltődni vízzel. A mélységmérő 46 métert mutatva berepedt, ami azt jelentette, hogy annál már mélyebben voltak. Cousteau próbált feljebb úszni, hogy a boltozatot követve kijussanak, de lehetetlen volt, mert a hozzákötött, túlsúlyozott és feltöltődőtt ruhájú Dumas, mint egy horgony húzta vissza. Dumas – akire jobban hatott a narkózis – szájából kicsúszott a csutora, amit csak nagynehezen tudott visszatenni, szinte teljesen kimerült. Valahogy rátaláltak a nehezékre és a felvezető kötélre. Cousteau elkezdett mászni rajta, de az esetlen mozdulatokat a felszín úgy értelmezte: adj még kötelet! Vagy száz méter kötél ereszkedett le és halmozódott fel a lejtős oldalfalon. Elkeseredésében megkísérelt saját erejéből felmászni a meredek falon, de Dumas súlya húzta visszafelé. Hiába próbálta, a laza kötélen teljesen elveszett minden, a felszín felé indított vészjelzés. Épp amikor Cousteau elhatározásra jutott és megragadta tőrét, hogy levágja magáról Dumas-t, a fentieken rossz érzés lett úrrá és saját szakállukra úgy döntöttek, hogy kihúzzák a kötelet. Megmenekültek.
Cousteau és csapata 1955-ben a forrásnál
A második csoport merülése is hasonló zűrzavarokkal volt tarkított, és hasonló extrém bódultságról számoltak be a búvárok. Később fény derült a szokatlan rosszullét okára: a palackokat töltő kompresszor beszívta az azt működtető motor kipufogó gázát. Cousetau később úgy jellemezte ezt a kalandot, hogy csapatának legrosszabb élménye volt az 5000 merülésükből. Talán ez is közrejátszott abban, hogy később elsődlegesen tengeri kutatásokra fókuszáltak és nem nagyon foglalkoztak barlangi merülésekkel. 1955-ben azonban mégis visszatértek és most már sikeresebben, a búvárok 74 méteres mélységet értek el, de még mindig nem volt nyoma a fenéknek, viszont felfedeztek oldaljáratokat.
A Francia Tengeri Kutatások Hivatala 1967-ben újra próbálkozott, amikor egy Telenaut készülékkel (távírányított, képet is szolgáltató robot) 106 méteres mélységet értek el, de a kamera mutatta, hogy a mélység még folytatódik. A titok nem került megoldásra, annak ellenére, hogy éveken keresztül, rengeteg, tapasztalt, jól felszerelt búvár ostromolta a forrást. Így volt ez 1981-ig.
Claude Touloumdjian végre engedélyt kapott a kutatásra, és a Comex búvárvállalat támogatásával kezdett bele a merülésbe. A merülés során felfedezte, hogy valaki már betett egy kötelet kb. 143 méteres mélységig. A kötél berakója nem volt más, mint a híres német felfedező: Jochen Hasenmayer, aki titokban merülte meg a helyet, amivel egyébként új mélységi rekordot is beállított. Nem sokat tudni erről a merülésről, csak annyit, hogy Hasenmayer egy maga által tervezett újralégzőt használt. Touloumdjian felszínről táplált készülékkel merült és csak egy vészhelyzeti szettet vitt magával. Természetesen csakazértis továbbvitte a kötelet (később kiderült, hogy csak 153 méterig), de a fenék még mindig nem látszódott.
Hasenmayer és a “könnyűbúvár” felszerelése
Hasenmayer továbbra sem kapott engedélyt a merülésekre, de titokban újra visszatért 1983-ban. Egy éjszaka során, kizárólag a felesége segítségével, 400 kilónyi felszereléssel, 205 méterre merült. Annak ellenére, hogy korábban újralégzőt használt, úgy ítélte meg, hogy biztonságosabb nyílt rendszerrel továbbmenni. Hátára 4 db 20 literes palackot tett, és még további ötöt húzott egy speciális, erre a célra épített “palackhúzó hajón”. Műszerek garmadát vitte magával és még egy kamerát is, hogy dokumentálja az eseményt. Titok, hogy milyen gázokat használt. A 9 óráig tartó merülésen ő fedezte fel, hogy Touloumdjian kötele csak 153 méterig ment. De az aljzat még mindig nem volt sehol.
A barlang fantáziarajza
Hasenmayer próbálkozása az emberi teljesítőképesség és a korszak technikai lehetőségeinek a határát súrolta. Innen már a technológia vette át a szerepet. A Regie Renault de Cleon vállalat kifejezetten erre a helyre épített berendezése a “Sorgonaute” még ebben az évben 245 méteres mélységet ért el, de mivel az irányítókábel csak 400 méteres volt, nem jutott tovább. Az utolsó rögzített képek szerint még mindig nem látszódott a fenék. 1984-ben a csoport visszatért hosszabb kábellel, de a próbálkozás kudarcba fulladt, mivel egy robbanás tönkretette a hajtómotort, és emiatt elvesztették a kapcsolatot a készülékkel.
1985-ben egy Modexa ROV-val (távirányítású búvárjármű) végül elérték a feneket 315 méteres mélységben, de a továbbjutást hatalmas sziklák zárták el. Ez a mélység jóval a tengerszint alatt van. 1998-ben, a még mai is aktív búvár, Pascal Barnabe (aki egyébként sokáig tarotta a 330 méteres mélységi rekordot) 250 méteres mélységbe merült itt.
A Cousteau-csapat által felfedezett oldaljáratokat 2004-ben kutatták fel.
Bár voltak a világ más részein mélyebb merülések, de itt a víz hőmérséklete csak 12 Celsius fok, ami összehasonlíthatatlanul megnehezíti a próbálkozásokat, mint a melegebb területeken végrehajtott hasonló merülések. Az, hogy folytatódik-e a barlang a 300 méteres mélységben, azt még a mai napig is homály fedi.
Források:
Cousteau – Dumas: A csend világ (Gondolat kiadó, 1958)
Martyn Farr: The Darkness Beckons (Diamond Books, 2003)
palackokkal a nagy lyukat átvizsgálni. Ránézésre itt egy óriási terem lehetett valaha, ami beomlott. Két irányban is találtunk járatokat cseppkövekkel, de a tengeri üledék miatt hosszasan egyik sem volt járható.
