Több, mint 100 évvel ezelőtt J.S. Haldane kifejlesztette az első dekompressziós modellt, amely nagyon sokáig volt használatban. A modell a következő elgondolásokon alapult:

• A gázok elnyelődése és kiürülése a szövetekben exponenciálisan történik
• A különböző szöveteknek különböző szaturációs rátája van
• A dekompressziónak be kell következnie, ha a környezeti nyomás lecsökken
• A gázfeszültség nem haladhatja meg a környezeti nyomás kb kétszeresét

A modellt jó hatvan évvel később R. Workmann fejlesztette tovább, majd később A. Bühlmann finomtott rajta. Az e modell alapján készült táblázatok közös jellemzője, hogy a dekompressziós megállókat viszonylag sekély mélységekbe helyezik, hogy minél hamarabb megkezdődhessen a gázok kiürülése.

A 80-as években Richard Pyle kezdett el mély megállókat (deep stops) alkalmazni merülései során, hogy kiürítse az általa a mélyben fogott halak úszóhólyagjait. Az ilyen merüléseket követően jóval kevésbé tapasztalt fáradtságot és rossz közérzetet, mint amikor nem fogott halat. Pyle 2-3 perces megállókat iktatott be a maximális mélysége és az első dekompressziós megálló közé kb félútra és ha szükséges volt, megismételte az előző mély megálló és az első dekompressziós megálló között. Ezeket a megállókat ő “deep stop”-oknak, azaz mély megállóknak nevezte el. E gyakorlat elég hamar népszerűvé vált, főként a technikai búvárok közösségében olyannyira, hogy több búvákomputerben is megjelent beállítható lehetőségként. A tudósok is ringbe szálltak, elkezdték tesztelni az ötletet, és természetesen akadt bőven tanulmány, amely alátámasztotta helyességét. A tudományos magyarázat az, hogy a szöveteinkben lévő gázok a merülés megkezdésekor összenyomódnak, majd emelkedéskor az eredeti méretükre tágulnak. Ez így is van, ha a merülés rövid. Viszont hosszabb fenékidő esetén az összezsugorodott buborék szép lassan az eredeti (felszíni) méretére hízik, így emelkedéskor jóval nagyobb lesz, mint kezdetkor. Ebből az következik, hogy a mély megálló beiktatása előnyös lehet a buborékfejlődés kordában tartása érdekében.

De az elmélet helyességéhez megállapításához először is azt kell tisztázni, hogy mi számít “mély”-nek. Mitől lesz a mély megálló mély? A válasz egyszerű: attól, hogy mélyebben van, mint az általánosan javasolt megállók. Ebből viszont az következik, hogy ha a mély megálló működik, akkor az eredetileg használt modell hibás. Természetesen senki sem szeretne hibás modell alapján merülni. Sokkal inkább szeretnénk olyan modellt használni, mely “optimális” mélységbe teszi a megállókat és nem számít, hogy az a mélyben vagy a sekélyben van. Másodszor azt kell megvizsgálni, hogy mi számít rövid vagy hosszú merülésnek. A lemegyünk és rögtön jövünk is fel típúsú merüléseket lehet rövidnek hívni és a teljes szaturációs merüléseket pedig lehet hosszúnak. De mi van a kettő között? Itt jegyezném meg, hogy Pyle a 2 óra fenékidőt rövid merülésként határozta meg. Ebből az következik, hogy a Pyle által leírt, mélyben tartott rövid megállók nem mások, mint a hagyományos dekompressziós görbék alsó farkincái. Ennek fényében viszont a mély megállók már sokkal inkább emlékeztetnek a VPM (Varying Permeability Model) és RGBM (Reduced Gradient Bubble Model) modellek által leírt dekompressziós görbék alsó szakaszához.

A fentiek alapján a következők állapíthatók meg: a hétköznapi, kedvtelési célból végrehajtott mély technikai merüléseken, amelyeknél a 2 óra fenékidő már extrémnek számít, nem hosszúak. Ezért az általánosan javasolt megállókhoz képest mélyebben kezdett dekompressziós megállók alatt csak további beoldódás történik és nem gáz-kiürülés, ezért a megálló tartása felesleges, sőt a kívánt céllal ellentétes hatású. 2 órát meghaladó fenékidő esetén indokolt lehet a használata, de ezeket a manapság elterjedt VPM és RGBM modellek amúgy is javasolják.

Befejezésként idézném Pyle ajánlását: Ha úgy döntesz, hogy követed a javaslatomat és beiktatsz mélyebb biztonsági megállókat a merüléseiden akkor az jó. Ha úgy döntesz, hogy követed a komputered által generált dekompressziós profilt, akkor az is rendben van. De bármelyiket is választod, teljes mértékben te vagy a felelős magadért, bármi is történjen veled a víz alatt. Az ég szerelmére – szárazföldi emlős vagy, először is semmi keresnivalód a víz alatt! Ha nem tudod vállalni ezt a felelősséget, akkor inkább be se menj a vízbe!  

Azt gondolom, hogy a búvárok többsége nem szereti a hideg vizet. Azon túl, hogy a hideg könnyen el tudja rontani a merülési élményt, és a kihűlés is komoly kockázatot jelent, számolnunk kell még dekompressziós problémákkal is.

A kihűlés (hipotermia) nem csak merülés közben fordulhat elő, hanem a vízben történő várakozás (legyen az szándékos, vagy véletlen) közben, vagy előfordulhat, hogy a búvárhajónak nincs fedett része, és így merülésre menet, vagy jövet hül ki az ember. Ezért nagyon fontos, hogy mindig legyen megfelelő hővédelem, amelyekkel el lehet ezeket a problémákat kerülni és ne töltsünk felesleges időt a vízben, akár merülés előtt, akár utána.

Először is fontos leszögezni, hogy a búvár hőállapota és a környezet hőmérséklete nem mindig függ össze, mivel jeges vízben is lehet jó a hőállapot, és egy kellemes hőmérsékletű vízben is lehet fázni. A hőállapot függ a védőruházattól, a merülés előtti, alatti és utáni tevékenységektől, az adott személy adottságaitól (hidegtűrő képesség, testalkat, testösszetétel, stb.) és a használt felszereléstől. Szerencsére ezeket a búvárok többsége számításba veszi a merülésre való felkészülése során. Azt viszont már jóval ritkábban, hogy a hőmérséklet jelentős hatással van a gázok be- és kioldódására is. Egy merülés, amely biztonságos egy kellemes hőmérsékletű vízben, dekompressziós betegséghez vezethet hideg vízben.

Gyakori tévhit, hogy a búvárkomputerekbe épített szoftverek számításba veszik a hőmérsékletet a dekompressziós értékek meghatározásakor. Ez a legtöbbször nem igaz. Habár kijelzik a hőmérsékletet, de a matematikai modellek már nem veszik figyelembe az értékeket. De ha találkozunk is olyan típusokkal, amelyek figyelembe veszik ezt, még ezek sem tudnak semmit a használó hőállapotáról. Tehát fenntartás nélkül a komputerünkre sose hagyatkozzunk.

A másik probléma, hogy sokan próbálják melegen tartani magukat (meleg helységben vagy a ruhába töltött meleg folyadékkal) a merülés megkezdéséig, hogy a test lehűlése minél később kezdődjön meg. Ezzel viszont növelik a szövetek hőmérsékletét, ami által azok szélesre tárt kapukkal várják a semleges gázokat. Mivel a semleges gázfelvétel maximuma jellemzően a merülés első szakaszában, a mélyebb részeken van, ezért ezzel a tevékenységgel növelik a beoldódott gáz mennyiségét. Majd a merülés előrehaladtával, ahogy a testhőmérséklet csökken, lassul a keringés, különösképp a végtagokban. Így azok a végtagok, amelyek a merülés elején jól feltöltődtek semleges gázokkal, most csapdaként tartják fogva azokat.

Vizsgálatok szerint sokkal hatékonyabb módszer, ha a búvár nem kimelegedve, vagy nem meleg helyről  – de nem fázva – kezdi meg a merülést, mert ilyenkor az erek összehúzodottabbak, így kevesebb gáz tud beoldódni a szövetekbe, mely elővigyázatosság megtérül a merülés végén.

A hideg vízben történő merülés megnöveli a merülés utáni kockázati időt is. Mivel a gázok nem oldódnak ki hatákonyan egyes területekről, ezért a tünetek jelentkezési ideje kitolódik. Egy forró zuhany, vagy egy jó meleg szoba gyors módja lehet a felmelegedésnek, de ne felejtsük el, hogy a gázok oldhatósága fordítottan arányos a hőmérséklettel, azaz minél hidegebb a folyadék, annál több gázt képes megtartani. A merülés után akár 2 órával későbbi forró zuhany könnyen okozhat dekompressziós tüneteket – főleg márványbőrt -, ezért javasolt a lassú, fokozatos felmelegedés.

Hosszú merüléseken egy lehetséges megoldás lehet a szárazruhák alá vehető fűtő-rendszerek. Sokan vélik úgy, hogy a merülés végén használva hatékonyabbá tehetik a dekompressziót. Ez igaz, de legyünk óvatosak! Tervezzük úgy a hővédelmünket és dekompressziónkat, mintha nem is lenne fűtő-rendszerünk, és a fűtést csak extra kényelmi eszköznek használjuk – ne függjünk tőle. Ha így járunk el, a rendszer esetleges meghibásodása esetén sem leszünk gondban.

Nem szeretnék elijeszteni senkit sem a hidegvizes merülésektől, inkább csak nagyobb körültekintésre inteni. Összefoglalásként íme néhány jó tanács:

• Legyünk ellátva a víz hőmérsékletének és a merülési időnek megfelelő hővédelelemmel
• Tervezzük merüléseinket konzervatívabbra (sekélyebbre, rövidebbre)
• Csökkentsük le a vízben tötlött időt, amennyire csak lehetséges
• Tervezzünk hosszabb dekompressziós/biztonsági megállókat
• Legyen minimális a merülés utáni aktivitás Legyen lassú és egyenletes a felmelegedés
• Ne kezdjük túlságosan kimelegedve a merülést
• Ne függjünk a fűthető rendszerektől

A dekompressziós megbetegedések egyik gyakran emlegetett hozzájáruló tényezője a PFO (Patent Foramen Ovale). De mi is az a PFO?

A magzatok fejlődő tüdeje még nem működik, ezért az anyai tüdő biztosítja a gázcserét. A tüdő kikerüléséhez a keringési rendszerben a szívben a két pitvar között átjárhatóság van, amely a születés utáni első évben normális esetben lezáródik, de némely esetben fennmarad. Ez az átlagos népesség körében 25-30 százalékban fordul elő, de nem okoz különösebb problémát. Ha a lyuk nagy marad, okozhat némi csökkent fizikai teljesítőképességet, de normál életvitel mellett ez sem problematikus. Viszont a búvároknak kockázatot jelent.

Az első és legnyilvánvalóbb kockázat Boyle-törvényéből fakad. A csökkenő nyomás hatására a buborékok növekedni kezdenek. Ha a problémát még nem jelentő buborékok, kikerülvén a tűdő szűrőjét, átkerülnek a vénás oldalról az artériás oldalra, tovább növekedhetnek már akkorára, hogy  gátolják a vér keringését a szövetekben.

A pitvarok közötti átjárhatóság azonban önmagában is hozzájárulhat a buborékképződéshez. A ki nem szűrt buborékok forrásai lehetnek vagy növelhetik az egyén fogékonyságát a buborékképzésre. Jelentősebb mennyiség esetén be is indíthatják a dekompressziós betegséghez vezető folyamatot.

Meglévő PFO esetén a helyzetet súlyosbíthatja a merülés közbeni köhögés, erőteljes Valsalva-manőver, vagy nagyobb súlyok emelése. További hozzájáruló tényező lehet a magas vérnyomás és a krónikus tüdőbetegségek.

A jó hír az, hogy a PFO megléte még önmagában senkit sem zár ki a búvárkodásból. Tanulmányok szerint a PFO megléte növeli ugyan, de csak minimálisan a dekompressziós betegség kockázatát. Mint az elején már említettem, a népesség körében 25-30 százalékban fordul elő PFO, de a merülések csak kb. 0,3 ezreléke végződik dekompressziós betegséggel.

Nagyon egyszerű kockázatcsökkentési mód, ha a búvár egyszerűen csak konzervatívabb merülési profilokat alkalmaz, de dönthet úgy is, hogy műtéti úton rendezi a problémát. Létezik egy viszonylag egyszerű katéteres műtéti módszer. Egy vékony, rugalmas csövet vezetnek be – jellemzően a comb felső részén – a vénán keresztül a szívhez, amelynek a végén egy esernyőszerű eszköz található, amellyel bezárják a lyukat. Kb. 6 hónap alatt a szív normál szövetei elfedik az eszközt és a lyuk eltűnik. Természetesen ez idő alatt ajánlott minden olyan tevékenység kerülése, mely a szivet erőteljesebben terheli, így a búvárkodás is.

Habár az eljárás gyors, egyszerű és nem kell hosszú távon kontrollra visszajárni, de mint minden invazív műtét, ez is hordoz kockázatot magában. Továbbá némely esetben okozhat későbbi komplikációt, mint például a szívritmuszavar, légúti fertőzések, magas vérnyomás, késői nagyvérköri embolia, és mivel egy idegen test kerül a szívbe, ezért a hosszú távú hatásai megjósolhatatlanok. Jónéhány kardiológusnak és búvárorvosnak az a véleménye, hogy a PFO bezárás következtében jelentkező problémák kockázata sokkal nagyobb, mint a PFO-val való merülés miatti dekompressziós betegség kockázata, ezért csak nagyon-nagyon indokolt esetben javasolt a beavatkozás, pl ipari búvárok esetében, akiknek a megélhetése függ ettől. Sport-búvárkodás közben kialakult dekompressziós betegség után sokkal inkább javasolt a merülés analizálása és a körülmények megvizsgálása (merülési profil, gázok, fiziológiai tényezők), mivel minden esetben biztos, hogy az esetleges PFO csak hozzájáruló tényező volt a balesetben. Nitrox és oxigén használata, hidratáltsági és fittségi szint növelése, kevésbé aggresszív merülési profilok alkalmazása – csak néhányat említve – egyszerű és biztonságos módon tudja a problémákat megoldani.

Nyilvánvalóan nincs két egyforma eset, egyforma életkörülmény, egyforma merülés. Ha felmerül a gyanú, hogy a PFO szerepet játszott egy dekompressziós baleset bekövetkezésében, mindenkinek magának kell értékelnie a körülményeket, az egyes megoldási módozatok előnyeit és kockázatait, de mindenféleképpen javasolt a probléma szakemberekkel együtt történő, alapos körüljárása.