Egyre több búvár ismeri fel a kevertgázas merülések előnyeit. A kevert gázok (Nitrox, Triox, Trimix, Héliox) használatakor mindig figyelembe vesszük az adott gázban lévő oxigén mennyiségét a mélység, fenékidő, dekompresszió vagy épp az oxigénterhelés számításakor. Az analizálási pontatlanságok a mélység növekedésével exponenciálisan növelik a kockázatot, tehát a pontos mérés alapvető fontosságú.

Galván oxigén szenzor sematikus ábra

Leggyakrabban az analizálást a galván, elektrokémiai alapon működő oxigén-szenzorokkal végezzük. Habár növekvő a kereslet, és egyre több cég gyárt ilyeneket, de a technológia alapja a Teledyne vállalat 1964-es szabadalma, melynek működési elve a mai napig is változatlan. E szenzorokban található egy ólomdarabka, ami anódként szolgál és egy számtalan apró lyukkal ellátott nemesfém lemezke mely, mint katód működik. Ezeket egy kálium-hidroxidos elektrolit oldat veszi körül, biztosítva, hogy a katód folyamatosan nedves legyen. Az egészet egy teflonos membrán zárja le, melynek funkciója, hogy az oxigén egyenletesen tudjon beleoldódni az elektrolitba.

Működés közben az oxigén átdiffundál a membránon, és az ólommal érintkezve ólom-oxid keletkezik. Ez a folyamat egy kis áramot termel az anód és a katód között. Az áram átmegy egy hőmérséklet kompenzáló áramkörön, amely az oxigén parciális nyomásával arányosan áramot  termel. Ezt az értéket mérve, és átalakítva számunkra értelmezhető formára, jelenik meg az eredmény egy kijelzőn. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az eredeti szabadalom a NASA számára lett kifejlesztve, és az űrhajók üzemanyagából állított elő áramot. A módszer miniatürizált verzióját használjuk mi, búvárok.

A szenzorok működésével kapcsolatban a legfontosabb elv amit meg kell értenünk, hogy a szenzorok nem a gáz térfogatszázalékát mérik, hanem a gáz parciális nyomását. A parciális nyomást alapvetően három dolog befolyásolja: 

  1. Az adott gáz térfogatszázaléka a gázkeverékben
  2. A környezeti nyomás
  3. A környezet hőmérséklete

Habár e szenzorok alkatrészei nagy pontosságú szabványok szerint készülnek, nincs két szenzor, amely abszolút ugyanazt az értéket mutatná.

Egy egészséges szenzor, ha levegőhöz kalibráljuk, akkor lineárisan növekedve, tiszta oxigén esetén pont 100%-ot kell, hogy mutasson. Ahogy az ólomdarabka elhasználódik (öregszik a szenzor), úgy ez a linearitás felborul. Ennek biztos jele az, amikor a műszerünk nem pont 100%-os értéket mutat tiszta oxigén esetén sem. 

Egy galván oxigén szenzor

A hőmérséklet

A palackból kijövő gáz mindig lehűl, és minél erősebben nyitjuk meg a szelepet, annál hűvösebbre. Ha a szenzor testének hőmérséklete magas, pl. trópusi környezetben, akkor a szenzorban termikus tehetetlenség alakul ki, melynek az eredménye, hogy a mért érték elér egy pontot, majd szép lassan csökkenésnek indul ahelyett, hogy stabil értéket mutatna.

Probléma lehet, hogy a frissen töltött palackokban a gáz, a lehűlés ellenére is melegebb marad a szenzornál, ami pontatlan eredményt adhat, ezért mindig csak lehűlt palackot analizáljunk. Ehhez hasonló eset, ha hideg téli éjjeleken kint hagyjuk az autóban az analizátort, és reggel egy fűtött bázisról kapjuk a palackot.

A környezeti nyomás

Az időjárás is – az atmoszférikus (környezeti) nyomáson keresztül – hatással lehet a mérés eredményére. Nem elhanyagolható a különbség a rossz, és a jó időben történő mérések között. 30 milibar különbség  az atmoszférikus nyomásban, 3 százalékos különbséget eredményezhet az analizálás során.

Magashegyi merülésnél, a különbségek még jelentősebbek. Egy tengerszinten kalibrált műszernél ne lepődjünk meg, ha 2500 méteren csak 16%-os értéket mutat a levegőre, hiszen megváltozott az oxigén parciális nyomása. Tehát ha a magasban szeretnénk kalibrálni a műszert, úgy mindenféleképp figyelembe kell venni az atmoszférikus nyomás eltérését.

Páratartalom

Habár a páratartalom önmagában még nem kellene, hogy rontsa a szenzor pontosságát, ámde az erős nedvesség a plusz folyadékréteg miatt akadályozza az oxigén diffúzióját. 25 fokon, 100 százalékos relatív páratartalom esetén, a mérési pontatlanság a 3 százalékot is meghaladhatja. Kicsit segíthet, ha a szenzort  függőlegesen, a membrános felével lefelé tartjuk a kalibrálás során, mivel ekkor a nedvesség vízcseppek formájában távozhat.

Kalibrálás

A megengedett legnagyobb tolerancia a merüléstervezési számítások során 1% szokott lenni, ezért fontos, hogy pontosan kalibráljuk a műszert. A műszerek többsége a levegő oxigéntartalmához (20,9%) kalibrálva, 1 Atmoszféra nyomáson, 25 fokos hőmérsékletben, 1-5 L/perc átfolyás mellett, száraz levegővel működik a legpontosabban.

De miért kell áramlás mellett analizálni? Azért, mert az áramló gázban turbulencia alakul ki, ezáltal  jobban keveredik a gáz, így pontosabb értéket kapunk. Viszont, mivel áramló gázokat analizálunk, ezért a kalibrálás is áramlás mellett kell(ene) történjen. Leggyakrabban persze szimplán kézben tartva szoktuk kalibrálni a műszerünket, ami egy kedvtelési nitroxnál még nem okoz óriási eltérést, de a mélymerülésekhez használt gázoknál már nem javasolt ez a módszer. Ilyen esetben használjunk egy, biztosan levegővel töltött palackot átfolyás-szabályzóval a kalibráláshoz. Az átfolyászabályzó nélküli méréseknek egy másik hibája, hogy ha túl erősen nyitjuk meg a palackot, akkor a már említett termikus tehetetlenség mellett, még ellen-nyomás is létrejöhet, ami magasabb értéket eredményezhet a valóságosnál, ami elér egy pontot, majd csökkenni kezd. Megfelelő áramlás esetén a mért értéknek stabilnak kell lennie.

Használat előtt érdemes ellenőrizni, hogy az analizátor reagál-e. Ha szájjal gyengén ráfújunk a szenzor membránjára, akkor az érték azonnal csökkenni kezd, akár 17 százalékig is, majd kisvártatva vissza kell álljon a 20,9 -re.

Ajánlások a szenzorok kezeléséhez

  • A szenzoroknak mentesnek kell lenniük minden fizikai sérüléstől, ezért óvatosan helyezzük be tartójukba, és ne tegyük ki erőteljes fizikai behatásnak őket. 

    Analizátor tárolódobozzal
  • Ne hagyjuk őket magas oxigéntartalmú környezetben, mivel ez akár 80 százalékkal is csökkentheti élettartamukat. Ez annyit tesz, hogy egy 4 év normál élettaramú szenzor 10 hónap alatt tönkremehet. 
  • Ne hagyjuk száraz, forró környezetben, mivel az elektrolit kiszáradhat.
  • Ne tegyük ki nagy nyomásnak se őket, mivel az deformálhatja a membránt. Ilyen történhet akkor, amikor az analizátort már a szelepnél tartjuk, és erőteljesen rányitunk a palackra. 
  • Legyen mindig tiszta a membrán, még kézzel se érintsük meg, mivel ha piszkos vagy zsíros, akkor  nehezebben jut át az oxigén.
  • Egy jól szigetelt doboz, vagy egy kis védősapka a szenzor membrános végén segíthet, hogy teljesen kihasználjuk a szenzor élettartamát. Ha zárt helyről vesszük elő hosszabb idő (hónapok) után, akkor használat előtt hagyjuk egy kicsit levegőzni (kb 1 óra), hogy az elektrolitban és a levegőben azonos lehessen az oxigén parciális nyomása. 
  • Ne tegyük bele a szenzort folyadékba. 
  • Érdemes a csatlakozásokat (jack-dugó vagy más hasonló) egyben tartani, így elkerülhető az elektronika oxidációja (különösen tengeri levegős környezetben).
  • Miután a szenzor elérte élettartama végét, vagy valamilyen okból használhatatlanná vált, akkor ne dobjuk a háztartási szemét közé, hanem elektronikai hulladékként kezeljük, és adjuk le az erre szakosodott helyeken. 

Rengeteg kísérlet történt már a galván oxigén szenzor helyettesítésére. Bár számtalan más oxigén-analizálási módszer létezik már a világon (paramagnetikus, ultraszonikus, hővezetéses, mágneses szél, polarografikus stb.), de terepi búvár-használatra (még) egyik sem alkalmas. Az újdonságok közül az egyik legígéretesebb, és már a búvárkodásban is használt – bár még jelentősebb gyakorlati tapaszlatat nem halmozódott fel – az ún. “szilárd állapot” szenzorok. Ők egy speciális foszforeszkáló festéket használnak, melyek reagálnak a vörös fényre. Lehet, hogy pár év múlva már csak ilyenekkel találkozunk?

A közelmúltban volt szerencsém részt venni egy GUE Cave2 tanfolyamon Mexikóban. Ezt az élményt szeretném most megosztani veletek.

Maga az utazás a búvárkodás szempontjából nem volt érdekes, így azzal nem is untatnék senkit, hogy hányszor pakoltatták ki velem a kézipoggyászként szállított lámpámat és reduktoraimat, de mindig mindent biztonságosnak találtak, és kedves mosolyom elkergette a terrorista-gyanús gondolatokat a biztonsági szolgálat embereiből. Megérkezésünk után átvettük a bérelt autónkat, és elrobogtunk a szállásunkra, mely

A bázison

Puerto Aventuras-ban volt, stílusosan és praktikusan a ZeroGravity GUE bázison. A hely minden olyan funkcióval fel volt szerelve, ami az ide érkező búvárt a lehető legkönnyebb logisztikával juttatja tudáshoz (tantermek), felszereléshez (dive shop és palacktöltő), vagy épp elfáradt eszközeit bírja ismét munkára (javító műhely), valamint kipihenhesse magát (apartman lakások, kávézó).

A lakásban volt jól felszerelt konyha, hálószoba egy francia és két szóló ággyal, valamint egy fürdőszoba is. A tanfolyamon részvevőket már ismertem régebbről, mert volt szerencsém velük átélni egy GUE Cave1 tanfolyamot a festői szépségű Franciaországban – úgyhogy nem volt újdonság a horkolás…

Az első napon megismerkedtünk a bázissal és a házirenddel, átnéztük és összeszereltük a felszerelésünket. De ha már összeszereltük, akkor miért ne merülnénk egyet?! Hiszen a csapat-egység nagyon fontos! A Cave1-es képzés óta minden érintettel merültem többet-kevesebbet, de így együtt sajnos még nem jött össze a dolog, úgyhogy belevágtunk, és kerestünk egy közeli cenotét. A messzi Európából érkező embernek, mint nekem, már ez is a “fullos kategória” volt, de megnyugtattak, hogy lesznek ennél szebbek is… (a második héten meg is tapasztaltuk). Egy kristálytiszta meleg-vizű tavacska, körbe pálmafákkal, ilyet otthon nem nagyon lát az ember… A merülést minősítésünknek megfelelően készítettük elő, és hajtottuk végre, de itt éreztük igazán, hogy a Cave1-es végzettség ide nem az igazi… nagyon nem… A merülés végén egyöntetűen vártuk, hogy másnap kezdetét vegye a képzésünk!

Mint minden (általam ismert) GUE tanfolyam a bemutatkozással és a saját célok ismertetésével kezdődik. Beszélgetünk az erősségeinkről, gyengeségeinkről; és mivel itt már mindenki ismert mindenkit, nagyon nem lehetett mellébeszélni a képességeinket illetően. Zsolt (az oktató) beszélt a tanfolyam menetéről, amely nagyon egyszerű volt: (Az egyszerű menetrend annyit takart, hogy napi 10-12 órában nem kell majd sokat  agyalnod a világ dolgain… de aki már vett részt GUE képzésen, annak nem hiszem, hogy újat mondtam.)

1. reggel 8-ra legyél merülésre kész állapotban… a felszerelésed összerakva, összekészítve, gázok analizálva.

Reggel 8-kor, merülésre készen

2. utazás a merülőhelyre (általában 30-40 perc autókázással az összes merülőhely elérhető volt)

3. merülőhelyen száraz gyakorlatok, és merülések

4. elméleti képzés a merülések után a bázis tantermében

5. házi feladat estére (hogy ne unatkozzál)

Szóval bele is vágtunk…

Egy tudásszint-felméréssel kezdtünk… hogy is fejezzem ki magam… megméretettünk, úgyhogy fókuszálni kellett még egy kicsit a nyílt vizi gyakorlásra…

Nem mondok újdonságot senkinek azzal sem, hogy a GUE Cave2 képzés a GUE Cave1 képzésen megszerzett tudásra épít, így a felszerelés-meghibásodások, vészhelyzetek, komfortzónából való kizökkentések, alapjai ennek a tanfolyamnak is.

Továbbfejlesztettük orsózási kézségeinket, mert itt bizony voltak olyan barlangok, ahol a főkötél 80-100 méterre kezdődött a nyíltvíztől. (Ennek biztonsági okai vannak, hogy a megfelelő búvárminősítéssel nem rendelkezők ne találják meg a főkötelet.)

Persze egyből indultak a komplexebb navigálási feladatok is, mert a tanfolyam alkalmával megtanultuk, hogy a barlang nem ér véget a második elágazásnál, továbbá nem minden jump van jelölve és, hogy a jelöletlen jump utáni szakaszok az igazán látványosak! Megtapasztaltuk, hogy nem csak a jelölt leágazásokat kell figyelni, de a barlang profilja is fontos segítség a tájékozódásban, hiszen néha a jelölések el szoktak tűnni, és ha csak ezekre figyelnénk, akkor nem biztos, hogy oda jutunk, ahova terveztük. Néha olyan lendülettel vetettük bele magunkat a merülésekbe, hogy nem is számoltuk a leágazásokat, csak mentünk és mentünk… és egyszer csak a félhomályból jött az intő jel… “emlékezz” hányadik leágazás? Te most hol vagy? Hát igen: pedig nem volt nehéz a feladat: a 2. elágazásnál jobbra, a 4. nyílnál jump balra lefelé, ott a kanyar előtt, ahol a terem összeszűkül… Ezt nem megjegyezni?! Nem is értem… szerencsére ott volt Zsolt…

Dekópalackos szárazgyakorlat

Számomra újdonság volt a dekó és stage palackok kezelése is. Egy rövid, de annál alaposabb elméleti felkészülést követően, ha a dekó palack nem is, de a stage palack elválaszthatatlan társunk lett a tanfolyam ideje alatt. Megtanultuk, hogyan kell a duplán felüli gázokkal tervezni, és “vészhelyzeteket” kezelni. Mert vészhelyzet az volt dögivel… “Természetesen” minden egyes merülésen elromlott valami… a főlámpa csak dísznek volt az embernél…

Ó, és azok a fránya reduktorok és szelepek! Sorra adták fel a harcot, pedig GUE-kompatibiliseket vittünk…

Egy idő után már nem csak 1 meghibásodás/csapat, hanem 2-3-4 meghibásodás/csapat volt a jellemző. Na ott aztán rendesen észnél kellett lenni! Kinek mije jó, kinél van még légzőgáz, vagy tartalék felszerelés? Valós vészhelyzetben talán egyértelműbb lenne, mert ami elromlott az nem fog gázt adni, vagy buborékolna, amíg csak van minek buborékolnia, de gyakorlás közben, a meghibásodás lereagálását követően természetesen minden szelep nyitott állapotban lesz, így fejben tudod, hogy minden jól működik, de észben kell tartanod, hogy a “játék kedvéért” mi működik és mi nem, mert ha ismét bejön egy meghibásodás (és miért ne jönne?) akkor tudd, hogy miként kell reagálni.

A tanfolyam felétől a látótávolság is rendre elromlott, persze nem csak úgy magától, hanem mindig volt valami előzménye, általában egy jó kis reduktor-, vagy szelep meghibásodás előzte meg. Ha a látótávolság elromlott, akkor az úgy nagyon elromlott. Teljesen vakon voltunk a barlangban végig a visszaúton, ahol csak befelé uszonyoztunk vagy 40 percet… na de ha Zsolt úgy döntött, hogy elromlott, akkor vak-maszk fel, és irány a kijárat! Ami akkor már elromlott vagy elfogyott, az úgy is maradt (a játék kedvéért). Általában azért helyesen tettük amit tenni kellett, amire tanítottak.

Természetesen volt elveszett merülőtárs keresés is. Itt a klasszikus felállást vettük át ismét: Zsolt egyik tartalék lámpája volt a 4. búvár, aki a merülés egyik pontján eltűnt. Ám de mi megtaláltuk elveszett merülőtársunkat, és kivezettük a barlangól.

Ismét kihagyhatatlan élményt nyújtott az “elveszett kötél keresése” gyakorlat is. Itt én voltam az utolsó, aki kereste a kötelet, így volt szerencsém társaimat végignézni. Látni, ahogy milyen határozottan keresik a kötelet – a rossz irányban… látni, ahogy a keresett kötél előtt fél méterre irányt váltanak – mert arra már úgysem lesz semmi… Persze én sem voltam szuper-nova, mert bizony én is elindultam a rossz irányba, de végül csak megtaláltam a kötelet, mint a többiek is, és senki sem adta fel.

Megtanultunk mi az a kör-, és mi az a traverz merülés, nem csak elméletben, hanem a gyakorlatban is…

Egy merülés erejéig betekintést kaptunk a barlangi térképezésbe.

A merülések végén mindig volt értékelés is. Mi általában meg voltunk elégedve saját magunkkal, de tudtuk, ha Zsolt pozitívumként úgy kezdi “nagyon szép barlang volt”, akkor ott nem az elvárt teljesítményt nyújtottuk…

Persze a napi minimum két merülés után, melyek közül egyik sem sikerült 1 óránál rövidebbre (mert hát merülni jöttünk ide vagy sem?!), még jött egy kis elmélet. Az elmélet hasonló a Cave1-en elhangzottakkal, de a képzés után (legalább is én) nem merültünk el jobban a témában, így az agyunk rejtett zugaiból kellett előkaparni mik is azok a speleo-témák, milyen barlangfajták léteznek, miként keletkeznek… Bár nem volt régen az előző tanfolyam se, de hát az ember nem ezzel kel és fekszik, ezért bizony erőltetni kellett az agyat. Aztán ott voltak azok a fránya gázszámítások: ha “A” búvár ilyen meg olyan palackkal merül, “B” búvár meg nem, akkor “A” búvár mit mond otthon az asszonynak, “B” búvár miért vett újabb búvárfelszerelést, és miért nála tárolja…? Na jó, ez most a vicc része volt, de a végén már kínunkban mindent kitaláltunk, csak valamiként könnyebbé tegyük a tanfolyami feladatokat.

Történtek valódi meghibásodások is, például egy főlámpa meghibásodott, amelyet rezzenéstelen arccal vettük tudomásul, de az egyik stage palack meghibásodásakor sem ráncolta senki a homlokát.

A tanfolyam mindhármónknak sikeresen zárult: mindenki megszerezte az új minősítést, tanult sok újat, és átismételt egy csomó olyan dolgot, amelyektől ismét magabiztosabban tud majd merülni.

A tanfolyam végeztével adtunk magunknak egy pihenő napot, és megnéztük a helyi nevezetességeket, elvégre nem sűrűn járunk ide… Láttunk piramist meg romokat… ezek a felszínen voltak, úgyhogy búvár-szemmel nézve nem okoztak olyan nagy élményt… A pihenőnap elég volt arra, hogy egy kicsit függőlegesben is legyünk, de mindannyian vágytunk vissza a vízszinteshez közeli testtartásba, és a vízzel teli barlangok mélyébe.

A Coba-i piramis

A második héten a tanfolyamon megszerzett tudásunkat felhasználva, már oktatói támogatás nélkül kettesben – hármasban merültünk. A barlangok változatossága, a hangár méretű termektől – amelyeket megszámlálhatatlan cseppkő díszített – a résnyi járatokig, melyeket néhol sötét, néhol vakítóan világos színű kőzetben alakított ki a természet, lenyűgözött minket. Nem csak a behatolási távolság, hanem a komplexitás is hajtott minket. Például az egyik merülésen kifogytunk a jump orsókból (pedig fejenként kettőt vittünk), és ezért kellett visszafordulnunk.

Zsolt elvitt minket egy olyan helyre merülni, ahol másfél órán keresztül csak befelé uszonyoztunk. Ennél a merülésnél fejenként 2 stage palackkal merültünk. Az elején még nagyon menőnek éreztem magam a sok palackkal az oldalamon, de kifelé, a 160. perctől, a már üres palackokkal az oldalamon, megkérdőjeleződött bennem a tanfolyam elején még oly világosan a szemem előtt fénylő cél: Kell ez nekem?!

Jártunk olyan helyen merülni, ahol a víz olyan tiszta volt, hogy a halocline feletti részben úgy érezte az ember, egy tó felett lebeg. A merülőhelyek környezete általában tiszta és rendezett volt, de az sem számított extrémnek, ha a nyúlketrec és a kutyaól karnyújtásnyira volt a barlang bejáratától.

Most ahogy ezt írom, így több hónap elteltével is ugyan azok a jó élmények jönnek vissza, melyek elkísértek a kalandos túrán.

Kovács Krisztián

GUE Cave2 búvár

Még tavaly ősszel, amikor Pag-szigeten tartottam egy GUE Fundamentals tanfolyamot a Dive Station Dive Centre-nél, Bálint, a bázis vezetője mesélt egy állítólagos órási üregről a környéken. Meg is beszéltük, hogy tavasszal visszatérünk és utánajárunk a történeteknek.

Idén tavasszal tehát visszatértünk. Filip – egy helyi horvát búvár -, aki szintén csak hallomásból ismerte a helyet, helyi halászok, búvárok kikérdezésével segített az üreg pontosabb helymeghatározásában. Ami, mint utólag kiderült, nem is volt egyszerű, mert egy homokos, lapos aljú, jellegtelen nyíltvízes területről van. Az elbeszélések alapján a parttól kb. 100 méteres távolságban és 12 méteres mélységben kellett keresgélnünk egy olyan nagy bejáratot, amit a felszínről is könnyedén látni (lehetett volna, ha a látótávolság szezonálisan több, mint 8-9 méter). Emiatt viszont csak a csónak szonárjára támaszkodhattunk a kutatásban. Kb. 1 órás felszíni keringés után a műszer hirtelen mélységváltozást jelzett, ami azt jelentette, hogy valószínűleg megtaláltuk az üreget. A vízi járműveken nincs kézifék, így nem tudtunk pontosan ráállni a helyre, ezért nem volt mit tenni, keresgélni kellett. Merülőtársammal Zolival, a körkörös módszert választva, röpke 30 perc alatt meg is találtuk a bejáratot. 

Bár, hogy őszinte legyek, amikor óriási bejáratról beszéltek, akkor némileg nagyobb lyukat képzeltem el egy 2 négyzetméteres asztallap méretnél – merthogy csak ekkora volt -, amiben egy függőleges járat ment lefelé. Bóját engedtünk fel, hogy a csónakban várakozó másik csapat könnyen megtalálhassa a helyet. Rögzítettük a vezetőkötelet és elindultunk lefelé. Kb. 17 méteres mélységben a járat elkezdett szűkülni, de azért még járható méretű maradt. Az egyik lekötözési pontnál, a fej elől, szinte teljesen függőleges és nem túl kényelmes pozícióban – nagyon szégyellem – de kep2 (1)kicsúszott a főorsó a kezemből, ami azon nyomban bele is esett egy szűk résbe, ahová nem tudtam utánanyúlni. Kénytelenek voltunk kimenni és kihúzni. Míg én a zsinórt húztam felfelé, tereptárgy híján, amire rátekerhettük volna, nehogy beleakadjunk, Zoli inkább elkezdett feszesen tartva elúszni vele. Hamarosan meglett az orsó, amit elkezdtem feltekerni, viszont egy ponton, az addig könnyen csévélődő zsinór megfeszült, és nem lehetett tovább tekerni. A közben megérkező másik csapatból István vállalta, hogy elmegy Zolihoz segíteni az elakadt zsinórt feltekerni, addig én Péterrel és egy másik orsóval felvértezve újabb kisérletet tettünk a behatolásra.

Ezúttal szerencsésebben haladva kb. 20 méteres mélységben kitágult a járat, majd kisvártatva megpillantottunk egy, a barlangokban jellemző telepített vezetőkötelet. Ránézésre régóta ott lehetett, mert elég elvékonyodottnak tűnt és rengeteg tengeri élőlény nőtte be. Viszont volt kristálytiszta víz, rengeteg cseppkő, tágas járat, óriási izgalom – és sajnos – a használt gázunkhoz túl nagy mélység. Nem volt mit tenni, ki kellett menni. Később a mélységhez megfelelő gázokkal felkészülve visszajövünk. Kinn a bejáratnál Zoli és István vártak, és nem értettem, hogy miért nincs még feltekerve a zsinór. Mutogatják, hogy valami nagy van arra, amerre a zsinór fekszik, és menjek, nézzem meg. Az izgalmukból már sejtettem, hogy mit akarnak mondani: arrébb lehet a keresett nagy bejárat. És valóban, kb. 50 méternyire egy méretes lyuk tátongott az aljzaton. Sajnos hosszas kutatásra ekkor már nem maradt sok gázunk, épp csak benéztünk, majd felemelkedtünk a felszínre. Természetesen még aznap délután visszatértünk töltött kelp4palackokkal a nagy lyukat átvizsgálni. Ránézésre itt egy óriási terem lehetett valaha, ami beomlott. Két irányban is találtunk járatokat cseppkövekkel, de a tengeri üledék miatt hosszasan egyik sem volt járható.

Másnap István és én, trimix-szel felvértezve megnéztük a szűkebb bejáraton keresztül elérhető mélyebb részt. Egy nagyon szép, cseppkövekkel gazdagon borított járatban kb. 80-100 métert tudtunk beúszni, de utána sajnos egy kőomlás zárta el a továbbjutást. Visszafele még bekukkantottunk néhány reménytelibb oldaljáratba, de komolyabb eredmény nélkül. István készített néhány snittet egy GoPro-val, ezekből láthattok itt kivágott képeket.

Utólag belegondolva, hogy milyen szerencsés véletlenek sorozataként találtuk meg mindkét bejáratot, igazán mondhatom, hogy Fortuna kegyeibe fogadott. Hiszen kellett hozzá az időszakosan gyengébb látótávolság, ami miatt keresgélnünk kellett. Mert ha jó lett volna a látás, és tényleg látható a nagy bejárat a felszínről, akkor nem valószínű, hogy keressük a szűkebbet, ugyanis az elbeszélések nem szóltak róla. Továbbá kellett hozzá, hogy az orsó kiessen a kezemből, és ne legyen tereptárgy amire rá tudjuk tekerni a zsinórt valamint, hogy Zoli pont azt az irányt válassza, amit választott. Ezek nélkül elkönyveltük volna, hogy persze, volt némi túlzás az elbeszélésekben, de ekkora a lyuk, nincs itt sok látnivaló, mehetünk haza, és nem keressük a nagyobb bejáratot. De szerencsések voltunk, ami feltüzelte bennünk a kutatás iránti vágyat.

UnkonwCaveTovábbi kérdezősködés után kiderült, hogy a helyiek szerint még vannak más lyukak is a környéken. Ezek, valamint, hogy két bejáratot is találtunk, tágas járatokkal, úgy vélem, hogy egy ősi, mára már részben beomlott, részben tengeri üledékkel feltöltődött barlangrendszerre utalnak. Ezt szemlélteti az itt bemutatott egyszerűsített fantáziarajz. Ennek pontos feltérképezése egy másik alkalommal fog megtörténni.

Sokszor hallok olyan kérdéseket, hogy mitől működik a GUE hatékonyabban, mint más szervezetek? Mitől olyan magas a búvármegtartó képessége? Miért van az, hogy GUE-ban minősítést szerzett búvárok jellemzően örökre megmaradnak GUE lelkületűeknek? Mi a titok?

Ezekre és más hasonló kérdésekre nehéz válaszolni. Mégpedig azért, mert a válasz nem az egységes felszerelésben, se a részletesen szabályozott eljárásokban, vagy az alapos oktatóképzésben, de nem is az elvekben és más aprólékos részletekben van, hanem ezekben mind együtt. A részelemek külön-külön vett ereje, egymást erősítve adja ki az összesség erejét.

IMG_20140929_094603A beszélő köntös

A GUE és előfutárai által használni kezdett felszerelés-konfiguráció, mely egykoron merésznek és radikálisan újnak számított és a tapasztalt búvárok keresztet vetettek ha meglátták, mára már szinte szabvánnyá vált a tecnikai és barlangi búvárkodás területén, és lassan, de biztosan terjed a kedvtelési búvárkodás világában is. Nagyon sok ránézésre hasonló konfigurációt lehet látni  a piacon. Mit is számít az, ha egy D-gyűrű 5 centivel arrébb van, vagy ha egy cső pár centivel hosszabb, vagy ha egy karabíner egy picit nagyobb? Egy hozzá nem értőnek természetesen semmit. De ezek a kialakítások nem ad-hoc jelleggel jöttek létre, hanem hosszú évtizedek tapasztalata csiszolta olyanná, amilyennek ma ismerjük. A legszebb az, amikor a felszerelésgyártók csak azért, hogy jobbnak, trendibbnek, másnak tűnjenek, mint a versenytársak, egyszerű tudatlanságból használhatatlan termékeket állítanak elő. De hiába a legjobb felszerelés is, ha nem tudják használni őket.

Nem a ruha teszi az embert

Nagyon sokszor találkozom olyan búvárokkal, akik jó felszereléseket használnak rosszul. Egy adott tárgyat jobb vagy bal kézzel, alulról vagy felülről megfogni ég és föld különbséget jelenthet. Hiába van egy búvárnak a legprofibb felszerelése, ha fogalma sincs, hogy miként kellene kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Ez kiegészülve a már említett felszerelésgyártói ostobasággal, eredményez olyan eszement dolgokat, mint például egy duplapalackra tervezett wing mono palackon való használata. Gyakori, hogy az ismerethiányon túl még a kézségek hiánya is gátló tényező.

Elveszett lehetőségek

Hogyan várható el valakitől, hogy használja a wingen a hátsó leeresztő szelepet, ha a vízszintes testtartás hiányában képtelen leereszteni a levegőt onnan? Temészetesen sehogy. A GUE képzéseken nem csak a felszerelés helyes kialakítását és a használat koncepcióját tanítjuk, hanem a szituációba helyezett tényleges használatot is. Az eljárásaink a legaprólékosabb részletekbe menően le vannak szabályozva. Tilosak a felesleges mozdulatok, viszont az előírtak  közül semmi sem elhagyható. A tanulók egymásnak mutatják be a feladatokat és elvárás, hogy  felismerjék és javítsák egymás esetleges hibáit, már a kezdő szinten is.IMG_7997

Ha az eljárásokban, felszerelés-használatban döntési szabaságot engedünk a búvároknak, akkor csak káosz lesz az eredmény. Az egyéni felszereléseket vagy eljárásokat használók bábeli zűrzavart okoznak, és nem fognak tudni hatékonyan és biztonságosan együttműködni. Tudományos tény, hogy stresszes helyzetekben a többfajta megoldás közül való választás lehetősége hatványozottan növeli a döntéshozatal idejét. Egy olyan környezetben, ahol az idő luxuscikk, ez nem engedhető meg.

A GUE-nál a felszerelések kialakítása, használatuk koncepciója és a tényleges használat oda-vissza kölcsönhatásban állnak egymással, folyamatosan fejlődtek ki és fejlődnek még a mai napig is. Búváraink rengeteget merülnek komoly kihívásokkal teli környezetekben, és ha a számos helyről érkező tapasztalatok azt mutatják, hogy valami nem jó, kényelmetlen, vagy csak valakinek akad egy jobb ötlete, akkor változtatunk rajta. Viszont ezeket a változtatásokat nagy körültekintéssel hajtjuk végre, mert elég egy apró módosítás valahol a rendszerben, és teljesen más, váratlan helyeken bukkanhat fel egy probléma. Fontos még, hogy ezek a finomítások a már meglévő búvárokat is érintik, ezért a GUE törekszik rá, hogy minden már minősített búvárát folyamatosan naprakészen tartsa.

Nincs ingyen ebéd

Ha valami olcsó és könnnyen megszerezhető, annak nincs értéke. Sajnálatos módon a legtöbb búvároktatási szervezet – és így az oktatóik is – abban érdekeltek, hogy minél több, és lássuk be, sokszor teljesen értéktelen tanfolyamokat kínáljanak. E tanfolyamok azon túl, hogy nem adnak tudást, a tanulókban sem keltik azt az érzést, hogy értéket kaptak. A GUE jól felépített tanfolyamai és kevés lépcsőt tartalmazó egyszerű képzési struktúrája valódi, használható tudást biztosítanak. Mivel hiszünk benne, hogy a merülési tapasztalatot semmilyen tanfolyam sem tudja kiváltani, ezért tanfolyamtól függően 25-50 merülést kell végrehajtani az előző szinten, hogy egyáltalán beiratkozhasson az illető a következő tanfolyamra. De természetesen egy jó tanfolyamhoz jó oktatók is kellenek.

Vak vezet világtalant

Sajnálatos tény, hogy a búvároktatók nagy többsége (itthon és külföldön egyaránt) búvárszakmai szempontból elképzelhetetlen módon alulképzett. Gyakori, hogy az oktatófejlesztő tanfolyamok szinte csak arról szólnak, hogy a jelöltek megtanulják, hogy miként adják el a silány felszereléseket, a semmire se jó továbbképzéseket, és a túrákat. Csendben teszem hozzá, hogy mivel az ő kedvtelési oktatóik is hasonló módon lettek képezve, ezért a jelöltek már eleve az elvárható tudás híján érkeznek az oktatói tanfolyamokra. Ez olyan jelenségeket eredményez, mint például a túltanítás, amikor az oktató nem tudja pontosan mit is kellene tanítania, ezért más tanfolyamok anyagából szemezget, hogy minél profibbnak tűnjön. A GUE-nál az oktatóvá válás során valódi tanulókon kell oktatási tapasztalatot szerezzenek a jelöltek, és minél magasabbra szeretne valaki eljutni, ezekből annál több kell. Azon túl, hogy nem könnyű oktatóvá válni, talán mégnehezebb ezt a státuszt megőrizni. A központ szorosan rajta tartja a szemét az oktatók tevékenységén. Egy a sok módszer közül: minden tanulónak ki kell töltenie egy anonim on-line kérdőívet az oktatójáról, a kapott tanfolyamról, a GUE-ról úgy, hogy a nyilvánosan hozzáférhető tanfolyami szabványokat bármikor összevetheti az általa tapasztaltakkal.

Közhelyszerű tény, hogy a jó búvár még nem feltétlenül jó oktató. Majdhogynem általános jelenség a GUE-n kívüli világban, hogy a magasabb szintű oktatói minősítéseket alibi oktatói képzéseken szerzik az oktatók, sőt gyakori, hogy – főleg ismeretségi alapon – egyszerűen csak megkapják őket. A tudás, az elvek, a koncepciók átadási képessége, a módszertan nem magától értetődő dolog, hanem tanulni kell. A tapasztaltabb búvárok a kialakult személyes hiteiket, módszereiket jellemzően nem tudják mindenki által érthető és általánosan alkalmazható formába önteni. Ha egy oktató nem képes a benne felgyülemlett tudást hatékonyan, megismételhető módon átadni, akkor inkább ne legyen oktató.

_DSC2107Problémának látom még, hogy a gyakorlatok a legtöbb helyen önálló életet élnek és életszerűtlenek. Vajon miért térdelnek a tanulók a kezdő tanfolyamokon – a bevésődés időszakában – a medence alján, amikor ezt normál merüléseken (remélhetőleg) sosem fogják tenni? De azon túl, hogy a GUE-nál minden gyakorlatot vízszintes testhelyzetben, lebegés közben kell elvégezni, sokkal fontosabb, hogy olyan gyakorlat-folyamatokat építünk fel, amelyek szervesen összekapcsolódnak a használt felszereléssel és hozzá kapcsolódó elméleti anyagrészekkel.

Minden mindennel összefügg

Gyakorta tapasztalom, hogy más rendszerbeli oktatók önmaguk vagy rendszerük meghatározásához a GUE-t használják megerősítésnek vagy épp ellenpontnak. Személyes preferenciáik alapján vesznek át, vagy utasítanak el részeket tőlünk és használják azokat. Csak azt nem veszik észre, hogy egy másik kirakósjátékból vett elemek nem passzolnak a sajátjukba. Nem állítom, hogy a GUE rendszere tökéletes lenne, csak azt, hogy még senki sem tudott jobbat felmutatni.

Új sorozatunk indító témája nem véletlenül esett erre a forrásra, ugyanis erről a helyről maradt fenn az első dokumentált barlangi merülés.

440px-Fontainedev
Szárazság idején

Mindig is kíváncsiság tárgya volt a nagy, tisztavízű és hívogató Vaucluse-forrás, Franciaország déli részén. Edouard Alfred Martel, a modern szpeleológia atyja úgy vélte, hogy ez a legerőteljesebb forrás a Földön. Valószínűleg nem tévedett, mert az éves 630 millió köbméter vízhozamú forrás Franciaország legnagyobbja, és bár csak az ötödik a világon, de ennek a mennyiségnek a nagy részét 5 hét alatt produkálja minden év márciusa környékén, azonkívül csak egy kis, állandó vízhozammal táplálja a Sorgue folyócskát – de azt még a legnagyobb szárazság idején is. Az érdekesség magyarázatára a legegyszerűbb elmélet az, hogy valahol a föld mélyén egy hatalmas víztározóban összegyűlik a víz, és egy bizonyos pontot elérve, kiszívódik, mint egy wc-tartályból. Az elmélet gyenge pontja, hogy az esőzések mennyisége egyáltalán nem változtat azon, hogy a vízkitörések emberemlékezet óta menetrendszerűen, mindig, csak és kizárólag márciusban történnek.

Áradás idején
Áradás idején

1878 márciusában Nello Otonelli a Standard Felszerelést (felszínről táplált nehézbúvár felszerelés) használva 23 méter mélyre süllyedt. Otonelli próbálkozása sokáig követő nélkül maradt. 1938-ban egy bizonyos Señor Négri hatalmas felhajtás keretében merült 28 méteres mélységig, szintén a Standard Felszerelést használva, de felszerelése nem tette lehetővé a további kutatást.

Az első önálló légzőkészülékkel történő merülést, még tengerészként, a Francia Tengeri Kutatások Hivatala keretein belül nem más, mint maga Cousteau és csapata hajtotta végre 1946-ban. A merüléshez a fél falu kivonult bámészkodni. Még a pap is eljött, hogy kéznél legyen ha szükséges…

Előszőr kötelet dobtak le, egy nehezékkel a végén, hogy az legyen a vezetőjük. Cousteau és Dumas kezdték a merülést. Egymáshoz kötötték magukat, mint az alpinisták, és jó sok súlyt pakoltak magukra, hogy biztosabban álljanak a lábukon. Megegyeztek a felszíniekkel, hogy a nehezék kötelén egy rántás: megfeszíteni a kötelet, három rántás: utána engedni, hat rántás: vészjelzés, felhúzni amilyen gyorsan csak lehet.

Túlsúlyozva, ahogy próbálták fékezni a süllyedést, véletlenül kőgörgetegeket indítottak be és lezuhantak. Hirtelen 30 méter mélyen találták magukat, de Dumas csak gurult tovább. A járat is egyre meredekebb lett, és a szokásosnál is súlyossabb narkózis és rosszullét lett úrrá a búvárokon. Dumas búvárruhája is kezdett feltöltődni vízzel. A mélységmérő 46 métert mutatva berepedt, ami azt jelentette, hogy annál már mélyebben voltak. Cousteau próbált feljebb úszni, hogy a boltozatot követve kijussanak, de lehetetlen volt, mert a hozzákötött, túlsúlyozott és feltöltődőtt ruhájú Dumas, mint egy horgony húzta vissza. Dumas – akire jobban hatott a narkózis – szájából kicsúszott a csutora, amit csak nagynehezen tudott visszatenni, szinte teljesen kimerült. Valahogy rátaláltak a nehezékre és a felvezető kötélre. Cousteau elkezdett mászni rajta, de az esetlen mozdulatokat a felszín úgy értelmezte: adj még kötelet! Vagy száz méter kötél ereszkedett le és halmozódott fel a lejtős oldalfalon. Elkeseredésében megkísérelt saját erejéből felmászni a meredek falon, de Dumas súlya húzta visszafelé. Hiába próbálta, a laza kötélen teljesen elveszett minden, a felszín felé indított vészjelzés. Épp amikor Cousteau elhatározásra jutott és megragadta tőrét, hogy levágja magáról Dumas-t, a fentieken rossz érzés lett úrrá és saját szakállukra úgy döntöttek, hogy kihúzzák a kötelet. Megmenekültek.

fontaine55
Cousteau és csapata 1955-ben a forrásnál

A második csoport merülése is hasonló zűrzavarokkal volt tarkított, és hasonló extrém bódultságról számoltak be a búvárok. Később fény derült a szokatlan rosszullét okára: a palackokat töltő kompresszor beszívta az azt működtető motor kipufogó gázát. Cousetau később úgy jellemezte ezt a kalandot, hogy csapatának legrosszabb élménye volt az 5000 merülésükből. Talán ez is közrejátszott abban, hogy később elsődlegesen tengeri kutatásokra fókuszáltak és nem nagyon foglalkoztak barlangi merülésekkel. 1955-ben azonban mégis visszatértek és most már sikeresebben, a búvárok 74 méteres mélységet értek el, de még mindig nem volt nyoma a fenéknek, viszont felfedeztek oldaljáratokat.

A Francia Tengeri Kutatások Hivatala 1967-ben újra próbálkozott, amikor egy Telenaut készülékkel (távírányított, képet is szolgáltató robot) 106 méteres mélységet értek el, de a kamera mutatta, hogy a mélység még folytatódik. A titok nem került megoldásra, annak ellenére, hogy éveken keresztül, rengeteg, tapasztalt, jól felszerelt búvár ostromolta a forrást. Így volt ez 1981-ig.

Claude Touloumdjian végre engedélyt kapott a kutatásra, és a Comex búvárvállalat támogatásával kezdett bele a merülésbe. A merülés során felfedezte, hogy valaki már betett egy kötelet kb. 143 méteres mélységig. A kötél berakója nem volt más, mint a híres német felfedező: Jochen Hasenmayer, aki titokban merülte meg a helyet, amivel egyébként új mélységi rekordot is beállított. Nem sokat tudni erről a merülésről, csak annyit, hogy Hasenmayer egy maga által tervezett újralégzőt használt. Touloumdjian felszínről táplált készülékkel merült és csak egy vészhelyzeti szettet vitt magával. Természetesen csakazértis továbbvitte a kötelet (később kiderült, hogy csak 153 méterig), de a fenék még mindig nem látszódott.

WEBBOARD-2f1268ace50
Hasenmayer és a “könnyűbúvár” felszerelése

Hasenmayer továbbra sem kapott engedélyt a merülésekre, de titokban újra visszatért 1983-ban. Egy éjszaka során, kizárólag a felesége segítségével, 400 kilónyi felszereléssel, 205 méterre merült. Annak ellenére, hogy korábban újralégzőt használt, úgy ítélte meg, hogy biztonságosabb nyílt rendszerrel továbbmenni. Hátára 4 db 20 literes palackot tett, és még további ötöt húzott egy speciális, erre a célra épített “palackhúzó hajón”. Műszerek garmadát vitte magával és még egy kamerát is, hogy dokumentálja az eseményt. Titok, hogy milyen gázokat használt. A 9 óráig tartó merülésen ő fedezte fel, hogy Touloumdjian kötele csak 153 méterig ment. De az aljzat még mindig nem volt sehol.

4
A barlang fantáziarajza

Hasenmayer próbálkozása az emberi teljesítőképesség és a korszak technikai lehetőségeinek a határát súrolta. Innen már a technológia vette át a szerepet. A Regie Renault de Cleon vállalat kifejezetten erre a helyre épített berendezése a “Sorgonaute” még ebben az évben 245 méteres mélységet ért el, de mivel az irányítókábel csak 400 méteres volt, nem jutott tovább. Az utolsó rögzített képek szerint még mindig nem látszódott a fenék. 1984-ben a csoport visszatért hosszabb kábellel, de a próbálkozás kudarcba fulladt, mivel egy robbanás tönkretette a hajtómotort, és emiatt elvesztették a kapcsolatot a készülékkel.

1985-ben egy Modexa ROV-val (távirányítású búvárjármű) végül elérték a feneket 315 méteres mélységben, de a továbbjutást hatalmas sziklák zárták el. Ez a mélység jóval a tengerszint alatt van. 1998-ben, a még mai is aktív búvár, Pascal Barnabe (aki egyébként sokáig tarotta a 330 méteres mélységi rekordot) 250 méteres mélységbe merült itt.

A Cousteau-csapat által felfedezett oldaljáratokat 2004-ben kutatták fel.

Bár voltak a világ más részein mélyebb merülések, de itt a víz hőmérséklete csak 12 Celsius fok, ami összehasonlíthatatlanul megnehezíti a próbálkozásokat, mint a melegebb területeken végrehajtott hasonló merülések. Az, hogy folytatódik-e a barlang a 300 méteres mélységben, azt még a mai napig is homály fedi.

Források:

Cousteau – Dumas: A csend világ (Gondolat kiadó, 1958)

Martyn Farr: The Darkness Beckons (Diamond Books, 2003)

és más internetes cikkek

Mindennek mennie kell valahová

Hol van a világ legnagyobb hulladéklerakója? Valószínűleg kevesen tudják a választ. Sokunknak biztos lenne tippje például, hogy Kínában vagy esetleg az USA-ban. De a válasz meglepően kiábrándító, ugyanis még csak nem is a szárazföldön van. Ez a Nagy Csendes-óceáni Hulladékfolt, vagy szokták szemétszigetnek is hívni. Bár nem szándékosan lett létrehozva, de ettől még létezik.GPmap_2012_NOAAMDP

Már az elnevezés is rossz, mivel igazából ez nem is egy nagy egybefüggő, látható sziget, hanem sokkal inkább egy laza szemétmező. Méretét örjítően nehéz meghatározni. Egy 2009-es becslés szerint valahol 700000 (kb. Franciaország területe) és 15 millió négyzetkilométer között lehet. A kiterjedése  meghatározásának nehézségét az is fokozza, hogy jó része a víz alatt van. Ha áthajózunk rajta, szabad szemmel nem látható, műholdakkal, repülőgépről nem érzékelhető. A becslésbeli különbségek abból adódnak, hogy nincs éles határvonal a különböző szemétszint koncentrációk között.

De a méretétől függetlenül a lebegő szemétfoltról kijelenthető, hogy nem kellene az óceánokban lennie, hiszen nem tartozik oda.

A szemétsziget azért alakult ki, mert a Csendes-óceán északi medencéjében egy körkörös áramlási rendszer található, ami a közvetlenül a tengerbe szórt, illetve a  folyóvizek által az óceánba hordott hulladék nagy részét összetereli. A szemétsziget két, egymással lazán összekapcsolódó nagyobb részből áll. Ezek a Keleti és a Nyugati hulladékfoltok. Habár a Csendes-óceáni hulladékfolt volt az első, amit felfedeztek, de mára találtak másokat is, például az Atlanti-óceánban. Egy 2015-ös tanulmány szerint évente 8 millió tonna hulladék kerül a tengerekbe. Természetesen nem minden hulladék lesz rögtön a sziget része, sokszor évekig is utaznak, míg elérik azt. Az egyik leghíresebb szennyezési eset volt amikor 28 ezer gumikacsa esett egyszerre a vízbe 1992-ben.Rubber_Duck_Sea_by_whispering_hills-1

Nincs ingyen ebéd

Az Egyesült Államok-beli Ocean Conservancy nonprofit környezetvédelmi szervezet szerint a szemét 60 százalékáért 5 ország felelős: Kína, Indonézia, Fülöp-szigetek, Thaiföld és Vietnám. De nem lehet újjal mutogatni ezekre az országokra, hiszen az itt előállított termékeket főleg nem maguk számára gyártják, hanem a gazdagabb európai és észak-amerikai piacokra. Nem lehet azért sem kárhoztatni azokat az embereket akik itt élnek mert szeretnének ők is nyugati világban megszokott életszínvonalon élni és fogyasztani.

A szemétszigetben található hulladék kb. 80 százaléka a szárazföldről származik, annak is a tengerparti 30-50 kilométeres sávjából, kb. 10 százaléka lebegő halászháló, míg a maradék utasszállító hajókról, olajfúró platformokról beszóródó szemét és szállítmányozó hajókról beesett konténerekből áll össze. Csak ez utóbbiból évente kb. 10 ezer darab esik a vizekbe tele mindenféle termékekkel, pl: számítógép monitorokkal, LEGO-val vagy épp baseball kesztyűkkel. De annak ellenére, hogy rengeteg fém, üveg, fa, gumi van a szigetben, a nagy része mégis műanyag.

Minden kapcsolódik mindenhez

A vízbe kerülő szemétben a nehezebb anyagok előbb-utóbb elsüllyednek, vagy lebomlanak, de a műanyagot, nem úgy mint a más, biológiai módon lebomló szemetet a mikrobák nem tekintik tápláléknak ezért érintetlenül hagyják. A Nap sugárzása végül megbontja a műanyagban lévő polimerek kötéseit, ezáltal ugyan kisebb darabokra esik szét, de ez inkább csak tovább ront a helyzeten. Az apróbb darabokat a tengeri élőlények már képesek megenni, ezáltal belekerülnek a táplálékláncba. A színezőanyagok, kemikáliák, és más veszélyes anyagok a tengeri halak fogyasztása révén végül az emberek szervezetébe is bekerülnek.

További problémát okoz a beakadás veszélye. Gyakran kerülnek delfinek, fókák, teknősök a szellemhálókba, megfullasztva őket. A teknősök ráadásul gyakorta tekintik a műanyag zacskókat medúzának és ezért lenyelik őket.turtle-plastic

A felszínen lebegő műanyag-granulátum golyócskákat a tengeri madarak ikrának nézik és más szemetekkel együtt, pl. cigarettacsikk – összelapátolják és ezeket viszik a fiókáik számára, akik lényegében az éhezés miatt pusztulnak el.

Eddig csak azért nem okozott ez a rengeteg szemét még nagyobb mértékben érzékelhető problémát, mivel ezek a szennyezett területek az óceánok tápanyagban legszegényebb vizei – úgynevezett “tengeri sivatagok”, amelyek távol vannak az élővilágban gazdag partoktól.

A természet jobban tudja

Egy másik 2014-es tanulmány szerint a Föld óceánjai 5 trilliárd darab műanyag szemetet tartalmaznak, amely eltántorít mindenkit a teljes megtisztítástól, beleértve az Óceán-tisztító Alapítványt is (OCF), amely szervezetnek is csak hosszú távú tervei léteznek. Ez egy akkora mennyiség, hogy átlagosan 1 tonna szemét jut 3 tonna halra. Ha a jelenlegi tendenciák nem változnak, akkor 2050-re több szemét lesz a tengerekben, mint hal.

A tisztítást nehezíti, hogy megtisztítandó terület folyamatosan mozgásban van. A szemét óriási kiterjedésű, nem oszlik el egyenlően, továbbá apró darabokból áll, és rettentő sok energiát (pl.: üzemanyag) igényelne a tisztítás, ami újabb környezetszennyezést okozna.

Nyilván a legfontosabb dolog az utánpótlás megszüntetése lenne azzal kezdve, hogy mi magunk ne szórjunk el szemetet. A legjobban úgy tudunk nem-elszórni szemetet, ha nem is gyártunk szemetet. Használjunk többször használatos termékeket!

Kicsit nagyobb mértékben gondolkodva is lehet tenni a probléma ellen. A parta mosott szemetet össze lehet gyűjteni, mielőtt újra visszakerülne a vízbe.

Nagyon népszerűvé vált egy hollandiai fiatalember – Boyan Slat – ötlete, az Óceántakarító Rendszer. A szemét összegyűjtését az áramlatok segítségével egy speciális, vízen lebegő akadályrendszer végezné, amely megfelelő beállítása lehetővé teszi, hogy a műanyaghulladékok egy toronynál gyűljenek össze. Itt egy szállítószalag kiemeli a szemetet a vízből, és a toronyban található tárolóba viszi. A rendszer további előnye, hogy energia-semleges, azaz nem szükséges hozzá külső energiaforrás. Ami elektromos energia kell hozzá, azt a tetőn lévő napelemek szolgáltatják.Ocean-Cleanup-by-Boyan-Slat-Jan-de-Sonneville-Erwin-Zwart_dezeen_468_8

A figyelem felhívása a probléma  létezésére is sokat segíthet. De miként lehet legjobban felhívni sok millió tonnányi szinte láthatatlan szemétre a figyelmet? Például 12500 db 2-literes PET-palackból épített hajóval, amelyet frappánsan Plastiki -nek neveztek el. A palackban lévő üzenetet egy San Francisco-ból Sydney-be történő látványos utazással próbálták eljuttatni a készítők a nagyközönségnek, előadásokat tartva több helyszínen is a szemétfoltokról.

A legjobb megoldásnak viszont a biológiailag lebomló anyagok térnyerése lehet, hiszen ha a megtisztítás szinte lehetetlen feladat, és az emberek gondolkodásának átformálása meg csak nagyon hosszú időn keresztül érhető el, akkor alakítsuk át a szemetet magát!

Barry Commoner “Bezáruló kör” című könyvében felállította a ökológia négy törvényét, amelyet az előző fejezetek címei fejeznek ki. Ezek rámutatnak arra, hogy hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni azt, hogy a természetben minden mindennel összefügg. A természet nem gyárt olyat, hogy hulladék, mivel minden, ami valamely élőlény számára “output” az a másik számára “input”. Ebbe a rendszerbe zavarunk bele mi emberek, szinte mindannyiszor csak kárt okozva. A beavatkozásnak pedig ára van, valahol, egyszer valaki majd megfizeti az árát, és  sajnos nem csak mi, hanem a természet ezernyi más ártatlan élőlénye is viselni fogja a költségeket, hacsak nem teszünk ellene valamit.

Források:

Russel McLendon: What is the Great Pacific Ocean Garbage Patch?
www.mnn.com/earth-matters
Patrick Winn: 5 countries dump more plastic into the oceans than the rest of the world combined – www.pri.org/stories
Great Pacific Garbage Patch – https://www.nationalgeographic.org
www.marinedebris.noaa.gov
www.theplastiki.com
The four laws of ecology – www.farnamstreetblog.com

news-from-hq-header

Kedves GUE közösség!

A Global Underwater Explorers nagy izgalommal jelenti be a DiveGUE.tv elindulását, amely a GUE új, videó-alapú oktató oldala, ahol képzési anyagok széles skálájához férhettek hozzá, hogy csiszolhassatok alapszintű készségeiteken, felkészülhessetek tanfolyamokra, vagy csak azért, hogy kényelmesebben és gyakorlottabban érezzétek magatokat a vízben. Az oldal folyamatosan növekvő videó-tára a szárazgyakorlatoktól kezdve a vízalatti demonstrációkig, a GUE projektek dokumentumfilmjeivel mind azt a célt szolgálja, hogy bevigye a kedvtelési búvárkodást, a gyakorlatokat, az inspirációt közvetlenül az új és tapasztalt búvárok otthonaiba.

Hiszünk abban, hogy a képzési anyagok hozzáférhetővé tételével – de továbbra is ragaszkodva a GUE alapelveihez – a DiveGUE.tv segíthet felszabadítani a bennetek rejlő búvár-lehetőségeket azáltal, hogy elűzi a szorongást, növeli a tanfolyamokra való felkészültséget, támogatja a készségek megőrzését valamint, hogy bepillantást enged a továbbképzések lehetséges irányaiba. Mindezek mellett azt is le kell szögezni, hogy a videó-tanulás nem helyettesíti a képzett GUE oktatók hozzáértő segítségét.

Havidíj ellenében hozzáférhettek az összes tartalomhoz, a GUE-tól elvárható csúcsminőségben, bármilyen internetezérse alkalmas eszközön. Tudjuk, hogy szeretni fogjátok, de ettől függetlenül biztosítunk mindenki számára egy 3 napos ingyenes kipróbálási lehetőséget, hogy eldönthesse, hogy ez az-e, amit szeretett volna vagy sem. Nincs elkötelezettség, bármikor visszamondhatjátok az előfizetést. Továbbá, ha aktív GUE tagok vagytok, akkor December 23-ig 50% kedvezményt kaphattok az első havi előfizetésből, köszönetképp a támogatásért. A kedvezményre jogosító kódot a www.gue.com oldalon a “My Membership Benefits” menüpontban találhatjátok, vagy ha nincs ott, akkor küldjetek e-mail -t az info@gue.com címre.

A lehetőség, hogy fejleszd magad, most ott van a kezedben, bárhol is vagy. Már alig várjuk, hogy láthassuk mire vagy képes!

A DiveGUE.tv csapata

Global Underwater Explorers Központ

Valószínűleg már mindnyájan voltunk már turisták számára megnyitott látványos barlangokban, ahol csodálatos cseppköveket és más barlangi formációkat lehet látni a hatalmas csarnokokban. Biztos vagyok benne, hogy sokunk elképzelte már, milyen nagyszerű dolog lehetne kényelmesen, szabadon szállni ezekben a csarnokokban és felülről szemlélni mindent. A víz alatti vontatóval (DPV) merülő barlangi búvároknak megvan a lehetőségük, hogy átéljék ezt az élményt. De mint minden, ez sincs ingyen. Be fogom mutatni számotokra, hogy egy különösen veszélyes tevékenység, amit ha biztonságosan szeretnénk űzni, évekig kell képeznünk magunkat, végül egy mesés, életreszóló kalanddá válhat.

A búvárok úgy tartják, hogy barlangban DPV-vel merülni, az egyik legveszélyesebb formája a búvárkodásnak. A zárt tér, a természetes fény hiánya és a tény, hogy a halakkal ellentétben, mi nem vagyunk képesek a vízből lélegezni, már magát a barlangi búvárkodást is veszélyessé teszi, de ha még DPV-t is hozzáadunk ehhez az elegyhez, akkor a veszély egy új szintet ér el. A vontató nagyítóként működik: felnagyítja a gyenge készségeket. Ha komolyabb távolságra, mélyen benn vagyunk a barlangban és valamilyen oknál fogva uszonyozva kell kiúsznunk, arra bizony azt mondom: ez elég nagy probléma lehet.

Ahhoz, hogy biztosnságosan művelhessük ezt a tevékenységet, ahhoz képeznünk kell magunkat. Természetesen senki sem születik úgy, hogy tökéletes búvárkészségei vannak, ezért ezeket először meg kell tanulni. Több száz órát kell eltölteni víz alatt, mielőtt barlangi búvár tanfolyamra adnánk a fejünket, majd újabb több száz órán át kell csiszolni magunkat. A barlangi DPV-s merüléshez tökéletes készségek kellenek, mivel ahogy a GUE DPV1 kézikönyv is mondja: “Ha szeretnél bajba kerülni, akkor DPV-vel hamarabb odaérsz.” De minden megtanulható, és ha a tudást a már tapasztaltabb búvároktól szerezzük, akkor azt jóval biztonságosabban csinálhatjuk.frame-14-12-2016-02-44-19

Habár elkerülhetetlen a folyamatos tanulás, de a kitartásnak meg lesz az eredménye. A barlangok talán a legszebb természetes képződmények a Földön. Emberek milliói világszerte csodálják őket, de nagyon kevesünknek van lehetősége szállni bennük. DPV-vel minimális erőkifejtéssel lehet mozogni bennük, miközben hosszasan, madártávlatból szemlélthetjük a látványt. Ekkor érezzük igazán: megérte az a sok munka.

Úgy hiszem, hogy a barlangi vontatózásnak megvan a maga kockázata, amit el kell fogadjunk, de kitartással és szorgalommal, megtanulhatjuk biztonságosan művelni azt. A végén viszont olyan csodálatos élményekkel lehetünk gazdagabbak, ami csak nagyon keveseké. Később, a szürke hétköznapokban pedig elmerülhetünk ezekben az emlékekben és készülhetünk a következő repülésre.